Fáztam. Állandóan küzdöttem ezzel az érzéssel, és nem segítettek a kasmír pulóverek, a legfinomabb szövetnadrágok sem. Amikor reggel előtt az ágyamba feküdtem, összekoccantak a fogaim a melegíthető matrac és paplan ellenére is. Nem tudtam, mi ez, amíg egy éjjel, épp a szokásos őrökkel folytatott edzés-féle során bele nem szaladtam egy keményebb ütésbe, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy mennyire jólesik.

Órákkal később a zuhany alatt állva tapogattam annak a kemény ökölnek a helyét a bordáimon, és akkor rájöttem: hónapok óta nem ért hozzám senki. Udvarias kézfogások idegenekkel, néhány kiosztott és elszenvedett maflás... Nem vadásztam, nem kurváztam, és a Cinniák közül eszembe sem jutott valakit erre a célra használni. A távozása után - nem.

Hónapok teltek el azóta, Iason pedig virtuálisan is megszűnt létezni a toronyban.

Tudom, mert megfordultam az épület minden egyes emeletén, névről ismertem a takarítókat, a portásokat, de még az őröket is. Tulajdonképpen egyszer nem tettem ki a lábam az épületből – alkonyatkor már ébren voltam, egy órával később pedig az íróasztalomnál ülve szignóztam, telefonáltam, olvastam a napról napra érkező jelentéseket. Idővel egyre-másra érkeztek a meghívók különböző társasági eseményekre, én pedig olvasatlanul továbbítottam őket Kevinnek, akinek más feladata sem volt, mint udvarias köszönéseket és elutasításokat írni.

Hajnal előtt, amikor legmélyebb volt a sötét, időnként tiszteletemet tettem az alagsorban is. Élveztem, ahogy az őrök szájából elhangzott a „primogén” szó, ők ugyanis - ellentétben a többi Cinniával – nem azzal a hangsúllyal mondták, hogy „őfelsége”, inkább mint azt, hogy „öcsi”. Szívesen verekedtem velük, mert ügyes, szívós harcosok voltak; bármelyikük is kapott tőlem véres pofonokat, az fél óra múlva már derülten sörözött mellettem a kocsibejáró padkáján ülve. Persze a két lépés távolság megmaradt, elvégre még mindig a főnökük voltam – egy olyan főnök, aki új, meglepő feladatokkal bízza meg őket.

Hogy ténylegesen mennyire magányos is vagyok, ha sejtette valaki, hát mélyen hallgatott róla. Az éjszakáim döbbenetes némaságban teltek, és erőm már nem maradt változtatni ezen – annyira belekényelmesedtem a mostani állapotba, hogy még a részegségre is sajnáltam az időt. Nem veszíthettem el a józanságomat egy pillanatra sem, ébernek kellett maradnom – legszívesebben nyitott szemmel böjtöltem volna végig a nappalokat, hogy ne maradjon egyetlen percnyi nyugalmam sem. Úgy éreztem, vezekelnem kell amiatt, amit Iasonnal tettem, és hithű flagelláns módjára hajszoltam magam a munkámba.

Egyszer mégis megtört az éber-kábulat, amikor szokásos teendőim végzése közben megcsörrent a telefon az íróasztalomon. Hiába tudtam a tiszta eszemmel, hogy a recepcióról kapcsolták ide a hívást, és Iason ezen a szűrőn álnévvel nem jutott volna keresztül, a valódival mégannyira sem – valahogy úgy éreztem, ő az. Remegett a kezem, ahogy a kagylóért nyúltam, és elcsuklott a hangom, amikor azt mondtam: halló. Természetesen nem Iason volt, de aznap éjjel már nem volt tőle nyugovásom; annyira szerettem volna látni, vagy hallani a hangját – és ebben csakis Gretchen lehetett a segítségemre.

Meglephette, hogy beköszönök hozzá – isten tudja, milyen rég jártam a lakosztályában. Katonás rend fogadott, amikor leültem a húzott bőr kanapéjára.

A mellettem álló asztalkán egy banklámpa búrája alól Iason nézett rám egy fotóról – illetve nem is annyira engem nézett, inkábbb csak öntudatlanul meredt maga elé, a fején sombrero, körülötte üres üvegek hevertek. Nem akartam megfogni a képet – elvégre ez Gretchen privátszférája –, de megkérdeztem, hogy mikor készült.

- Ez az egyik utolsó nagy vadászata volt Mexikóban, még Dante előtt – felelte rendületlen nyugalommal. – A vér teljesen kiütötte… sokáig nem tért magához.
- Gretchen, én…

Leült velem szembe, elsimította a ráncokat a szoknyáján – szép volt és hideg, akár a mesebeli Hókirálynő, én pedig egyszerre elfelejtettem, hogy mit akarok mondani. Ő ezt is megkönnyítette a számomra:
- Iasonnak már nem lenne szabad vadásznia, és a sokféle idegen vér valószínűleg több kárt tesz benne, mint amennyire jóllakatja. Néha úgy érzem, emberségesebb lett volna kivégeztetni, mint száműzni.

- Akkor jó. – Felvonta a szemöldökét, én pedig gyorsan korrigáltam a félreérthetőségemet: - Mert vissza akarom hozni.
Gretchen lassan, szomorúan megcsóválta a fejét:
- Azt nem lehet.
- Miért ne lehetne?
- Mert egy primogén nem másíthatja meg a szavát.
- Egy primogén bármikor felfüggeszthet egy határozatlan időre szóló ítéletet, ha az okafogyottá vált – citáltam vissza a törvénykönyvben olvasottakat.

Mindketten előre hajoltunk kissé, az asztal fölött úgy sustorogtunk egymás arcába, mint az összeesküvők.
- Tudod, hol van most Iason? – kérdeztem halkan, de Gretchen csak megcsóválta a fejét. – De azért kerestetted, nem?

Fél éjszakán át beszélgettünk, izgatottan és álmodozva – Iasont talán Gretchen hosszabb ideje ismerte nálam, de nem lehetett kérdéses, hogy mindketten ugyanannyira ragaszkodtunk hozzá. Egy damfirral szemben senkinek sem kellett szégyellnie az érzéseit – a felé irányuló vonzalom legalább olyan természetes volt, mint hóolvadás idején összeszedni egy náthát.
Elhatároztuk, hogy lépéseket teszünk Iason felkutatása érdekében – külön utakon, nehogy törvényt szegjünk, egymás bolond módon elfogult cinkosaiként.

Az ég világosodni kezdett a város peremén – igazság szerint ebben az időben már egy biztonságos, sötét szoba mélyén feküdtem, várva a napfelkeltét és a pihentető álmot, de mostanában az éhség, és különösen ez a meg nem magyarázható didergés tovább ébren tartott, egészen az éjszaka pereméig. Egy üveg viszkivel – ki tudja már, milyen márka – üldögéltem a tető szélén, lábamat a város levegőjébe lógatva, és azon tűnődtem, Iason hol lehet most.
Aztán győzött a páni félelem a fénytől, amely egy kicsit sem különbözik attól, amit az ember gyerekkorában, egy sötét szobán való keresztülosonás közben érez. Mintha apró tűkkel szurkálnák a fenekedet a manók - vagy tudom is én, mitől féltem gyerekként -, de ilyenkor mindig megszaporáztam a lépteimet, hogy mihamarabb elérjem egy petróleumlámpa biztonságos fényét.

Iason kuckója épp ilyen menedéket nyújtott nekem – az ablakok nem tűntek ugyan sötétnek, de ellátták őket azzal a biztonsági réteggel, amely az egyszeri vámpírt megóvja a gyilkos sugaraktól. Bezártam az ajtót, és tettem néhány lépést a szobában, ahol csak egyszer jártam eddig.

Kapkodva csomagolhatott, a ruhatára és a szennyese egy része itt maradt a fiókjaiban és a parányi mosdókagyló alatti kosárban. Kivettem egy tiszta, élére hajtogatott inget, amely frissen mosottan is Iason össze nem téveszthető illatát hordta magán, ahogy a katonásan bevetett ágy és párna is. Úgy döntöttem, hogy itt alszom holnapig.

Kigomboltam az ingjét, és a sajátom fölé vettem, aztán végigdőltem a priccsén, magamra borítva az összehajtogatott pokrócát. Szinte vártam, hogy felbukkant az ajtóban, lesajnáló pillantással végigmér, és megkérdezi: „ki ivott a pohárkámból, nem tudod, primogén?”
Még csak álom képében sem jelent meg, amit keserű szájízzel ugyan, de elfogadtam. Ámítás volt az is, hogy beszívva mélyen az illatát, ideképzelem őt magam mellé. Az én paplanomból már eltűnt ez a lidérc-nyom…

De aznapra legalább elillant csontjaimból a távolléte alatt odaszokott hideg.

A tető olyan üres volt, hogy szinte fájt. Naomi és Nárcisz hazautaztak - a Toronyban minden elcsendesült. A Családot nem fenyegette külső veszély.

Évek óta most kezdődtek meg az első, valóban békés idők. Meghallgattam a biztonsági jelentéseket, majd lesétáltam a primogénhez, hogy továbbitsam neki röviden: minden a legnagyobb rendben.
Iasonról nem voltak hírek, mióta elhagyta a Tornyot. Az első héten még állandó szóbeszéd tárgya volt a találgatás: vajon merre indulhatott és mit csinálhat, de aztán nem kapva tápot a pletykálás abbamaradt. Iason neve kikopott a mindenapokból.
Nem volt kivel beszélgetnem róla amúgy sem.

Jeremi nem emlegette a bátyját, de a tárgyalást követően magába zuhant, amit a külvilág - tehát felénk - fokozott szigorral kompenzált. Ez általáson elégedettséget szült: "a családfőnk határozott és keménykezű, még Iasonnak sem kegyelmezett" - emlegették szerte a városban. Csak kevesekhez jutott el a híre, hogy valójában Nárcisz és Geoffery kért halált az ex-vadász fejére. Nem mellékesen mindezzel Jeremi azt a szóbeszédet is írmagjában fojtotta el, hogy romantikus vonzalmat táplál a saját testvére iránt; bár úgy sejtem, talán ezzel törődött a legkevésbé. Betáblázta az éjszakáit, elmerült a Cinnia ügyekben, operába kezdett járni és partikat adott. Isten tudja miért, de még egy vívómestert is fogadott maga mellé... a párbajterem két tárgyalás között kardok csattogásától volt hangos. Részletesen kikérdezett az őrök múltjáról és megtiltotta, hogy új katonát teremtessek a hozzájárulása nélkül. Lejárt az edzéseikre és rendesen megmozgatta őket.

Titokban készenlétbe helyeztem pár olyan erőforrásomat, akik nem tartoztak szorosan a Cinnia őrökhöz, hogy valami csekélyke információhoz jussak Iason hollétét illetően, de sehol, senki nem hallott ilyen nevű cinnia vadászról, aki váratlanul szabadúszóvá vált. Bizonytalan források látni véltek ugyan egy őr egyenruhás, nagyjából Iason külsejének megfelelő alakot egy Franciaországba induló hajó fedélzetén, de ő nem így hívta magát, és azt sem sikerült kideríteni: damfír volt-e vagy közönséges ember. Kénytelen voltam szembenézni a ténnyel: Iason megszűnt az életem részének lenni.

Elment.

Abban a pillanatban tudtam, megéreztem, hogy elment. A kép egy pillanat alatt összeállt előttem, mint egy távolról csodált mozaik: az elsimított paplan az ágy másik oldalán még magán viselte a damfir varázslatos, semmivel össze nem téveszthető illatát. Itt járt a szobámban, lefeküdt mellém, de hozzám nem ért. Akár ölési szándékkal jött be hozzám, akár mással… végül nem tett semmit.

Rásimítottam a tenyeremet a paplanra ott, ahová a testét képzeltem. Ettől csak még szörnyűbbnek tűnt az egész. Odahajoltam a látszatra felrázott párnához, amely nem volt ugyan behorpadva a feje nyomától, de a szaga beterítette, ahogy a haja is beterítette a párnát… Úgy szívtam magába az illatát, mint egy eszelős.

Akkor észrevettem a csillogó valamit, amit a használaton kívüli éjjeliszekrényen hagyott, a lekapcsolt lámpa talpán – átevickéltem az ágy túloldalára, és a kezembe vettem.
Iason mégiscsak egy szentimentális széplélek volt. Mondhattak róla bármit, viselkedhetett bárhogyan – az a fajta volt, akit egyszer megszeretsz, és bármit tesz, egyre jobban tudod csak szeretni. Ez pedig egy gyengéd, szívet melengető pillanat volt – lecsúsztam az ágyról, hátamat a keretnek és a matracnak támasztottam, felhúztam a térdeimet, és két kézzel, az ölembe fogva dédelgettem a kicsiny üveg-félgömböt, mintha az egész világ volna benne.

Megráztam egyszer, kétszer, hogy ne álljon el benne a havazás – a fehér tér közepén az apró kristály-fa ágait lassan belepte a fehér dara. Emlékezett rá… hogy szerettem és sokat jelentett nekem. Összetörte, és hozott egy másikat. Nem tudtam, van-e ennek valami szimbolikus jelentősége.
Az ágy szélének támaszkodva ültem, mint egy kisgyerek, aki titokban elemelte a süteményes dobozt a konyhából. Behunytam a szemem, és lepergett előttem a film, amelyben utoljára mosolyogni láttam. A repülőn ültünk, egymással szemközt, és mosolyogtunk az én egyik nem túl elmés poénomon… vagy talán csak udvariasságból tettük, hogy egyikünk se gondoljon arra, ami New Yorkban vár ránk.

Láttam magam, amikor megcsókolom Iasont. Iasont, a régi időkből – lovaglónadrágban, íjászkesztyűben… Az a Iason volt, aki száz éve is lehetett: büszke, fenséges, könyörtelen; a csókja pedig lidércízű, csaknem túlvilági.
És akkor láttam magam, fent a hegyi házban, a padlón kiterítve, amint a nevén szólítom, és ő az ajkamra hajol… vért csöpögtet belém. Ahogy az emlék keresztülsuhant rajtam, reszkető ujjakkal megérintettem a számat, meg akarván győződni arról, hogy az érzés valóságos volt-e… A történés valóságos volt-e…

Aztán zokogásban törtem ki, megértve, hogy ami akkor valóság volt, az már soha többé nem lehet azzá, de még reménnyé sem… Iason elment. Én voltam az, aki fennhangon kimondta, hogy mennie kell, ő pedig engedelmeskedett a primogénje szavának.

Némiképp rendbeszedtem magam, és lemostam a véres könnyek nyomát az arcomról, amikor Naomi halkan bejött az irodámba. Leültettem az íróasztalommal szemközt – nem is fordult a hálószobám nyitott ajtaja felé, amíg egy inget magamra nem terítve ki nem léptem onnan, és a tolóajtóval el nem zártam előle a rendetlen ágyamat.
- Búcsúzni jöttem – mondta sima hangon, amikor lerogytam a forgószékembe.
- Te is? – nem volt erőm mosolyogni. Neki is csak egy sápadt félmosolyra futotta:
- Nem szeretnék a kelleténél tovább visszaélni Gretchen vendégszeretetével.

Kinyitottam a dohányos szelencémet és felé kínáltam – egy keskeny, női szivart választott. Nekem még dohányozni sem volt kedvem ma este, úgyhogy a maradékra rácsuktam az ezüst fedelet, szórakozottan figyelve, ahogy cigarettáról rágyújt.
- Tudom, hogy fölösleges kérdés, de… miért…
- Csakugyan fölösleges a kérdés, primogén.

Elégedettnek tűnt az arca – talán csak a finom dohány tette, vagy a tény, hogy a Toronyban most csönd honolt és nyugalom… Tökéletes füstkarikát fújt az arca elé, rögtön kettőt, hármat is. Percekig ültünk csöndben, mire megszólalt, szentimentális pillantással figyelve az irodám egyik sarkát, mintha azt képzelné, áll ott valaki.

- Tudod, szerettem a hercegnőmet. – A szivarján lassan ujjnyi vastagra hízott a hamu. – De ha a primogénem halálra ítélte volna… valószínűleg zokszó nélkül eltűröm, hogy a szemem láttára… épp ezért… ha a primogénem úgy látja jónak, hogy megkegyelmez a gyilkosának… akkor nincs jogom a döntését kétségbe vonni.
- Cinniák – összegeztem halkan. – Na és Nárcisz? Geoffrey?
- Félnek. Iasont egy ketyegő bombaként érzékelik, és nem akarnak a közelében lenni, amikor felrobban. Az egész család hírén rontana, ha a vadászunk irányíthatatlanná válna, és újabb ámokfutásba kezdene. Nincs az Úrnő, aki vissza tudná rántani őt a szoknyája mellé, ha egyszer elindulna…
- Azt akarod mondani – szakítottam félbe -, hogy ha Iason kötelékben lenne valakivel… mondjuk velem… akkor nem tartanának tőle?
- Dehogynem tartanának – mosolygott Naomi. – Csak akkor már teljes egészében a te felelősséged lenne. A primogén pedig ebben a családban fogyóeszköz…

Karcosan nevetett, aztán még egy rövid ideig más dolgokról beszélgettünk. Odaadtam neki Sarah igazolványait, amelyek a tárcámban maradtak, és megkértem, csináltasson neki egy rendes útlevelet, hátha haza akar jönni. Miután mindennel végeztünk, Naomi kissé félszegen felállt – szerintem meg akart hajolni, én meg nem akartam se kezet rázni vele, sem túlságosan bizalmaskodóra venni a köszönést. Mégis átöleltem, csak röviden, inkább baráti alapon – nem tudom, valójában mit szólt hozzá. Mosolygott rám, aztán távozott az irodából.
Majdnem utána kiáltottam, hogy korábban is megmondhatta volna, hogy a lányokat szereti.

Átmentem a hálószobába egy üveg piával, és a kintről beszüremlő fényben nézegettem, ahogy az üveggömb belsejében lassan potyog a hó. Idén karácsonykor nem díszített senki fenyőfát az irodámban. Nincs hangos szó, nincs viszály, nincs félsz. Nincs Dante, nincs Sarah, és most már Iason sincs.
Egyedül maradtam.

Betegnek éreztem magam. Képtelen voltam felfogni, ami történt, de még belegondolni sem tudtam... mi lesz ezután. Hová fogok menni? Hol pihenek nappal? Hogyan eszek, ha nem lesz vad? Mi történik, ha vadászom, és elkap a láz? Ha elragad a vér és maga alá gyűr, ki hoz majd vissza? Olyan sok kérdés, és egyetlen árva válasz sem volt a birtokomban.

Világéletemben kérkedtem a függetlenségemmel, a saját világom olyannyira másokra támaszkodott mégis, hogy elviselhetetlennek tűnt a száműzetés. A biztonságom a családom szavatolta, mint minden Cinniáét. Úgy éreztem megfosztottak valamitől, aminek eddig a tudatában sem voltam mennyit jelent nekem.

Mintha jóvátehetetlenül... elfelejtettem volna valami fontosat, ami ahhoz kell, hogy határozott léptekkel kisétáljak a Toronyból... Úgy éreztem, zuhanok valami felé. Esés közben lefoszlik majd rólam minden szín és emlék, üres váz leszek, fekete-fehér vázlat a fehér papíron, minden és semmi.

Azt hittem, képviselek valamit, és most mindaz úgy tűnt el, mintha sosem lett volna valódi. Csak álom...
Ébressz fel. Primogén.

Jeremi feje mozdulatlanul feküdt a párnáján. Úgy alhatott el, ahogy az ágyra esett ruhástól, sötétvörös hajfürtjei közül a sötétben rejtelmesen csillogott elő a fémpánt. Az érintésemre sem rezzent meg, mikor végigsimítottam a homlokán, és megszabadítottam tőle. Nem lehetett túl kényelmes. A Tornyon kívül áradt a napfény, a parkban madarak csicseregtek, emberek hullámzottak át az utakon a közlekedési lámpák zöld fényére. Idebent sötét éjszaka volt. Az ágy reccsent egyet, és lassan besüppedve engedett a súlyomnak.

Legalább másfél órát töltöttem ott, ha nem többet, a primogénem mellett várakozva, magam sem tudtam, mire. Aztán felé fordultam.

- Tudom, hogy jó vezető leszel - suttogtam, bár nem hallhatta. - Máris az vagy. Jól döntöttél. A cinniák megbíznak benned. A családod... megbízik benned.. Én is bízom, Jeremi.

Óvatosan végignyúltam mellette, és magamhoz öleltem a testét.
- Ne okozz nekem csalódást, kistestvér.
Megcsókoltam a homlokát és alaposan betakartam. Eligazgattam a lepedő ráncait, mintha ott sem lettem volna. A dzsekim belső zsebéből kiemeltem egy apróságot, amit Jereminek szántam és tompa koppanással tettem az asztalára.

A szőnyegről felvettem a kardom. Mennem kellett.

Lejárt az időm. Iason ideje.

Az ítélet kihirdetése sem zajlott nyilvánosan – Iasont két őr kísérte be, béklyók nélkül ugyan, de mégis úgy mozogva, mintha láncon tartanák. A haja kibontva, félig eltakarva az arcát, az oldalán kard – nem tudom, mi módon lehetett nála. Mindegy is. Életemben ilyen gyönyörűnek még nem láttam. A hangomat megkeményítettem, nehogy megbicsakoljon:
- Cinnia Iason! – mennydörögtem. Meg akartam köszörülni a torkom, de semmi szükség nem volt rá. Az előttem fekvő okmányra rá sem pillantva, szinte fejből mondtam fel annak tartalmát.

A fejedelmek egybegyűltek, az Úrnak Fölkentje ellen…

- A primogéneddel szemben tanúsított orcátlan viselkedésed, és számos, a családod ellen elkövetett vétséged oka folytán a Cinnia család vénei és előkelői a következő döntést hozták: ezennel száműzünk a Cinnia birodalom területéről. Nem léphetsz be ezentúl New York, Washington, Boston és Baltimore városok területére, ahogyan Nagy-Britannia, Franciaország, Portugália, és más országok köztudottan Cinnia felügyelet alatt álló részeire.

Figyeltem az arcát, de meg sem rezdült. Folytattam:

- A számüzetés meg nem határozott időre szól, amely idő alatt a Cinnia korona nevében nem vadászhatsz, járadékban és vérben nem részesülhetsz, Cinniától segítséget nem kérhetsz, és az önként felajánlott segítséget el nem fogadhatod. Amennyiben az ez okmányban foglaltaknak eleget nem teszel, és a szabályokat megszeged, elfogatás és eggyel súlyosabb ítélet vár rád. – Kissé leszegtem az állam, és halkabban folytattam: - Engedélyt adok rá, hogy a szükséges holmikat magaddal vidd, és holnap éjjel távozz. Ehhez a kívánt járművek rendelkezésedre állnak.

- Tedd le a kardod, damfir! – csattant fel Nárcisz, mire Naomi felém fordult, és nagyon csöndesen odasúgta:
- Az a kard Iasoné ugyan, de sokba került…
Több se kellett nekem – erre aztán tényleg eldurrant az agyam. Szó szerint rákiabaltám, mindenki szeme láttára:
- Te akarsz lenni a következő, aki felett ítéletet hirdetek? Nem hallottad, amit mondtam az előbb?- Nem lehet Iasont megfosztani a fegyverétől. Ennyi erővel kihúzathattam volna az agyarait, hogy ólmot öntessek a helyükbe – ahogy a középkorban a pestisesből táplálkozó vámpírokkal tette a rokonságuk. Arra a kardra még szüksége lesz, hogy boldogulni tudjon.
- Megértetted az ítéletet? – kérdezte Naomi, hozzá foghatóan kedves hangon, mire Iason halkan elrebegett egy igent. Így aztán feloszlattam az ülést, és mindenki el is szelelt a teremből hamarosan.

Utoljára maradtam – Iason arcának képe előttem lebegett, és az az arc… hogy szomorú volt-e, csalódott vagy zavarodott, nem tudtam volna megmondani. A Jeremi, aki egykor voltam, gondolatban követte őt a tetőre, hogy találkozzon vele, hogy felkínálja neki a vérét, hogy ne engedje ki a világba éhesen és magányosan…
De a Jeremi, aki most vagyok, mérhetetlenül szégyellte magát, és nem bírt volna a szemébe nézni. Ma éjjel biztosan nem. Úgyis csak holnap indul el – lesz még alkalmam elbúcsúzni tőle. Talán addigra összeszedem a bátorságomat.
Azt ígértem neki, hogy meg fogom védeni, de nem védtem meg. Nem akartam neki – neki is – csalódást okozni, és mégis megtettem. Hogy nézhettem volna ezek után a szemébe?
Sírva borultam be az ágyamba a díszruhában, a párnába fúrva arcomat.

Iason szép volt és zavarodott.

Szemben némi távolságra, lépcsőt látott, emelvényt, mennyezetet, hatalmas címert, rajta kardot és gyűrűt, s hozzá támaszkodva ékes karosszéket. A trón volt.

Nárcisz jól végezte a dolgát. Merthogy az előző primogén kegyencéről volt szó, aki könnyen lehetne a jelenlegi uralkodó kegyeltje is, a saját embereiből adott mellé kíséretet. Iason rangjelzés nélküli őr uniformist viselt. Fésületlen haja ziláltan bukott a vállára. A szeme alatt két halvány árnyék maradt a nappalból, az ajkai színtelenek. Kardját utána hozta be Nárcisz egyik harcosa majd átadta neki. Az őrkapitány a megtestesült ceremónia volt. Geoffery arcán elégedettség tükröződött.

Iason csuklóján nem volt bilincs.

A vele szemben baldachin alatt ragyogó királyi fenség és ő majdnem egyenlők. Kevesebb a primogénnél de kétszeresen is egy családból való vele. Mi volt tegnap? Verhetetlen vadász. Ma micsoda? A családja renegátja. Lélegzetvételre sem maradt ideje. Már szinte nem is volt gondolata. Hagyta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

Túl gyorsan zuhant túl magasról.

A hosszú ülés a végéhez közeledett. Az eltikkadt közönség felvillanyozódott, hogy megtekinthette azt, akinek a bőrére az imént alkudoztak. Valóban kevés Cinnia volt, akinek az orra alá ne tört volna borsot a damfír, saját ereje, befolyása biztos tudatában. Mostanra azonban ebben a teremben már nem voltak bámulói, csak ellenségei. Mind az esésére vártak.

A levegőt megédesítette az olvadt viasz illata, ami még gőzölgött a száradó iraton, megpecsételve Iason további sorsát.

- Zárt tárgyalást rendelek el – mennydörögtem.

Eszembe jutott, milyen érzés volt látni Karint meghalni, vagy megérezni, ahogy a Dantéhoz fűző kötelék megfeszül, majd elpattan. Azt hittem, nem érhet nagyobb fájdalom annál, mint amikor elveszítek valakit, akit szeretek. De látni a megtört és fáradt Iasont magam előtt olyan volt, mintha kést forgatnának a szívemben.
Pilátusoddá tesznek, és én hagyom… és eltűröm.

Természetesen Nárcisz volt az, aki felemelte a szavát:
- Egy ilyen horderejű ügyben a nyílt tárgyalás elengedhetetlen…
- Tudtommal ezt a bírák fejének kell eldöntenie – vágtam közbe -, aki pedig én vagyok. Feltételezem, kedves, hogy a gyermekeid és a többi lemenőd a tárgyalás végeztével a te szavazatodat erősítené, ezért a család elöljáróit leszámítva senkinek sem szükségeltetik a jelenléte. Még a vádlotté sem – tettem hozzá halkabban.
- Tulajdonképpen kit értesz a „család elöljárói” alatt, primogén? – kérdezte Geoffrey, némiképp gúnyos hangsúllyal.
- Az előző primogén vérvonalához legközelebb állókat: a három nővér gyermekei közül a legidősebbeket, és az őrkapitányokat. – Éreztem, hogy baj lesz, ha Gretchen jogosultságát nem támogatom meg egy másik érvvel is, hiszen valamennyiünk közül ő volt a legfiatalabb, és köztudott volt a Iason felé való elfogultsága. – Tekintettel arra, hogy Nárcisz és Naomi örökösök és őrkapitányok is egyben, az ő szavazatuk kétszeres szorzóval számolandó. Ez így megfelel?

Talán túlságosan is vakon bíztam abban, hogy Naomi kiáll majd Iason mellett… Ám valójában arra építettem, hogy Gretchenhez hasonlóan ő is a fiatal Cinnia generáció képviselője, és sokkal inkább az új családfőnek próbál a kedvére lenni, mint dacolni vele, és lojálisnak lenni az előző emlékéhez.
Először Iasont vezette ki két őr, majd némi zúgolódás támadt a teremben, és szép lassan mindenki készült elhagyni a helyét. Még az írnokot is kiküldtem a teremből – ha mindenáron archiválni kell ezt a tárgyalást, egy hangfelvétel ugyanúgy megteszi.
Hűvös tekintettel mértem végig a négy Cinniát, majd olvastam el a vádiratot. A sárga oklevélpapírra felsorolt vádpontokon el kellett mosolyodnom. Ezek legfeljebb akkor számítottak volna bűnnek, ha nem egy Beatrice a primogén, és ha közben imbecillis.

- Beszéljünk nyíltan! – leejtettem, szinte ledobtam a papírt az asztalra. – Mindannyian érzitek, hogy ez a felsorolás túlzó. Ne tegyetek úgy, mintha az elmúlt kétszáz évben jól idomított pincsikutyaként nyalta volna a cipőtöket.
- Az elmúlt kétszáz évben – mondta lágyan Nárcisz – csakis azért kaphatott felmentést e vádak alól, mert az Úrnőnk, és az egész Cinnia birodalom, hasznát látta. Ő volt a vadászunk. De épp a bűnlajstroma mutat rá arra, hogy ezt a pozícióját nem őrizheti meg. Nyilvánvalóan alkalmatlan az ilyen feladatok további ellátására.

A nő levette az álarcot, amit eddig viselt, mintha akadályozta volna a beszédben – vagy mintha ezzel akarná jelezni felém, hogy ő nyíltan fel meri vállalni az arcát is a mondandója mellé. Ettől a gesztustól azonban én is oldottabbnak éreztem a légkört, és egyenesen hozzá kezdtem beszélni:
- Kedves Nárcisz, nyilván te is érzékeled, hogy kicsit más ez a mostani helyzet, mint ami az előző primogén ideje alatt volt. A magam részéről nem látok a színen olyan ellenfelet, aki veszélyeztetné a Cinnia birodalmat, vagy aki iránt személyes bosszú fűtene. Ezt az egész tárgyalást kissé az unatkozó előkelőségek bulijának veszem - rég láttatok vért, és ha nincs ellenség, egymásét ontjátok? – Geoffrey egy pillanatra kinyitotta a száját, mintha a szavamba akarna vágni – ebből éreztem, hogy kissé messzire mentem. Gyorsan folytattam: - Az, hogy Iasonra per pillanat nincs szükség, nem jelenti azt, hogy likvidálni kell. A damfir a hatalom jelképe. Olyan, mint egy címerállat. Egyetlen uralkodó sem vadászik olyan sasra, ami a pajzsát díszíti.

- Mily meglepő! – Geoffrey szkeptikus arccal fordult felém. Ha volt valaki, akit még Nárcisznál is kevésbé állhattam, hát az ő volt. Tulajdonképpen Geoofrey egy senki, legalábbis számomra az volt. Nárcisz azért ülhet most itt, mert a francia birtokokon tartózkodott, amikor Iason Kanadában meglátogatta az atyját, és megölte, csaknem az egész udvartartásával egyetemben – de Nárcisz már ekkor is befolyásos személy, méghozzá őrkapitány volt. De Geoffrey semmit sem tudott felmutatni, csak hogy egy pökhendi fráter, a második nővér legidősebb élő gyermeke – ami megint csak azt bizonyítja, Iason félmunkát végzett, amikor likvidálta a család vezető tagjait. Mivel nem volt őrkapitány, nem viselt álarcot – egyenesen rám bámult a mézesmázos pofájával, amikor hozzám beszélt: - Nem is értem, primogén, hogy vagy képes ilyen elnéző lenni olyasvalakivel szemben, aki legutóbb éppen a te életedre tört.

Valahogy nem akartam elhinni, hogy ilyen komolyan aggódna a testi épségem miatt.

- Én kezdjek el magyarázni a vámpírok közötti dominanciaharcról? – csattantam fel. - Vagy ez ebben a családban nem volt szokás? – végigpásztáztam a tekintetemmel a tőlem jobbra és balra ülőket is. - Nem fúrja alulról mindenki a felette álló posztját? Nem ugrik-e neki a farkas a falkavezérének, hogy próbára tegye az erejét? A Iason és köztem zajlott torzsalkodás csak azt bizonyítja, hogy az én székem erős, és aki mellette szolgál, csak egy hajszállal gyengébb nálam. Mi itt a probléma?
- Jeremiah… primogén… - nyomta meg a szót Nárcisz. - Nem az a baj,hogy Iason kihívott párbajra. Hanem hogy veszített. - a szó szinte viszhangzott. - Senkinek nincs szüksége egy vesztes vadászra.
Elgondolkodtam egy pillanatra. Nárcisz kijelentése egyben azt is jelenthette volna, hogy a felségsértés vádját ő maga is alaptalannak tartja. Itt volt az ideje, hogy hízelegjek neki egy kicsit:

- Akkor Iason vadászi státuszát meg kell változtatni - de ez a személyét és épségét nem érintheti. Akár azt is mondhatnám, hogy nyugdíjazzuk. Ettől még idős, előkelő és megbecsült tagja marad a családnak. – Geoffrey erre morgott valamit az orra alatt, talán azt, hogy „sosem volt megbecsült tagja a családnak”, mire ráförmedtem: - Ha valakinek bármi ellenvetése van, azt tegye hangosan szóvá.
- Nekem van. – Nárcisz mindkét tenyerét az asztallapra helyezte, mintha onnan akarna lendületet venni, hogy felpattanjon – aztán mégsem mozdult. – Iasonról régen is köztudott volt, hogy labilis…- Sokatmondóan Gretchen felé nézett, aki azonban elrejtőzött a maszkja mögé, kifürkészhetetlen maradt – vagy inkább csak jól tettette, hogy azt se tudja, Nárcisz miről beszél. – Az utolsó időkben már az Úrnőnk sem tudta féken tartani – és most még kötelékben sem áll a primogénünkkel. Ki tudná hát biztosítani azt, hogy holnap, vagy holnapután nem kezd újabb véres ámokfutásba? – épp csak lélegzetvételnyi szünetet tartott, de senki nem vágott a szavába, én magam sem. – Mindannyiunkra veszélyt jelent – felelőtlenség úgy tenni, mintha nem így lenne.
- Mi lenne akkor az üdvös megoldás? Zárassam vissza a tömlöcbe, azzal elégedettek lennétek? – költői kérdésnek szántam, de Nárcisz sebesen rávágta:
- Haljon meg.

Nem tudom, miért ütődtem meg annyira… sejtettem, hogy ide fogunk kilyukadni. Megcsuklott a hangom, amikor visszakérdeztem:
- Ez egy szavazat volt?
- Tulajdonképpen kettő – hiénamosollyal pillantott fel rám.
- Geoffrey? – fordultam a fréfi felé, aki éppen csak annyit felelt:
- Halál.
A jobbomra néztem, közvetlenül mellettem Naomi ült, az arca eltűnt a maszkja mögött – csak keskeny ajkait láttam, szorosan egymáshoz préselte őket. Naomi volt a vezető pókerarc ebben a mai játszmában, és ezen az sem változtatott volna, ha egyenesen a szemébe nézek. Ha még vert volna a szívem...
- Száműzzük – jelentette ki tisztán és egyszerűen, én pedig úgy éreztem, hatalmas kő esik le a szívemről.
- Gretchen?
Nem látta értelmét, hogy más, enyhébb büntetést válasszon – még ha történetesen az ő javaslatára is hallgatok, akkor is alulmaradunk Nárcisszal és Geoffreyval szemben. Némán bólintott csak, jelezvén, hogy egyetért Naomival. Összecsaptam a kezem.

- Három igen a halálbüntetés, az enyémmel együtt négy igen a számüzetés mellett – ezzel a kérdés eldöntetett. Javaslom, hogy a számüzetés helye a Cinnia uradalmi területeken kívül eső részt jelentse, és határozatlan időre szóljon. Ellenvetés?
Gretchen leszegett fejjel ült, Naomi mintha meg sem hallotta volna a kérdést, hiszen jobbára nem is neki szólt – Nárcisz és Geoffrey összenéztek, majd az előbbi nyugtázta a döntésemet:
- Elfogadjuk.

Reméltem, ráharapnak arra, hogy távol tartatom Iasont tőlük, és nem kötnek bele az időtűzésbe, és a ténybe, hogy a döntést bármikor felfüggeszthetem. Megkönnyebbültem, amikor belementek. Legalább ennyivel is előrébb vagyok.
- Köszönöm. Akkor már csak az irat hiányzik, és a pecsétek.

Elővettem a kis bársony ékszeresdobozt, és felhúztam mindkét gyűrűt a jobb kezemre – mindkettő női kézre készült eredetileg, az én lapát kezem pedig az elmúlt egy év alatt alaposan megvastagodott, így csak a mutató- és gyűrűsujjam második perecéig tudtam őket felerőltetni. Ez is megtette – amikor Naomi elém tette a langyos viasszal meglocsolt okmányt, nemes egyszerűséggel belenyomtam az öklöm.
Mint egy flagelláns, aki előre élvezi, hogyan fog vezekelni, miután bűnt követ el, mélyen az emlékezetembe véstem a pillanatot. Azt ígértem Iasonnak, meg fogom védeni. Csakugyan ezt tettem, amikor elválasztottam a családjától?

A neheze még hátra volt: a döntést nekem kellett közölnöm vele.

Miután földet ért a gépünk, Jeremi nem érintkezett a bátyjával.

Amint megnyílt a váróterem nekünk fenntartott, elkülönített része, az első, akit megláttam, Nárcisz volt. A katonái fegyelmezett, diszkrét és azonnali megmozdulással „csatolták el” az oldalamról Iasont, míg Geoffery mély meghajlással üdvözölte és lefoglalta a visszatért primogént és kifejezte abbéli reményeit, hogy az Új Világban is szíveskedik majd hosszabb időt eltölteni. A folyamat tapintatos lebonyolítását nagyban segítette az is, hogy Iason semmi ellenállást nem tanúsított.

Jeremi már csak a Toronyba érkezése után tudta meg, hogy fivérét letartóztatta, és börtönbe vetette a saját testőrsége, miután megkapta a pecsétes okmányt visszatérése utáni első ügyeként, melyben Iasont felségárulással, lázadással és bomlasztó, demoralizáló magatartással vádolják - többek között.

Láttam amint kigöngyöli a vég hosszú, puha papirost, és hitetlenkedve mered rá a pedáns kézírással rovott szálkás betűkre. Minden ott volt, mióta csak meghalt az előző primogén - Iason összes tette árulásnak számított, miután felkelt a trónterem hamuval borított padlójáról, még a nővérek levadászását is felsorolták (az irat szerint Iason bűne ez esetben a tömegmészárlás volt, és a saját őreinek legyilkolása).

Jeremit én és Naomi öltöztettük fel a tárgyalásra. Először hordta a távolléte alatt elkészített drága anyagokból szabott egyszerre haladó, de a cinnia ízlésnek is megfelelő ruhadarabokat: a lábára fekete, kényelmes csizma került, a homlokára egy fehérarany pántot helyeztünk, ami valósággal elveszett sápadtságában. A sötét kelmék még jobban kiemelték a haja cinnia tónusoktól olyannyira eltérő vörösségét.

Naomival az arcunk elő húztuk a vékony ezüstlapokból formázott halálfejes maszkot, amely épp csak az alsó ajkunkat engedte láttatni és egy keskeny sávot a homlokunkból. Hasonlóan festett, mint Iason harci álarca, de mégis kevésbé brutális, és a díszítőfunkción kívül nem sok szerepe volt. Mindketten páncélba bújtunk, így állunk majd Jeremi két oldalára kivont karddal a kezünkben. Az én vállamról fehér, Naomiéról vörös köntös hullt a földre dús redőzetben. Nárcisz nem volt velünk. Ő jelen esetben a vádat képviselte.

Az ajtószárnyak már megnyíltak odalenn, a Cinnia urak és úrhölgyek egymás után érkeztek, mindenki a rangjának megfelelő távolságban foglalhatott helyet a tróntól. Mindennek van értelme a monarchikus épületeken. Több karéjból álló, párna és háttámasz nélküli ülőpadkák szolgáltak számukra, de egy bizonyos körön belül senki sem léphetett közelebb. Ha mégis megkísérli azt, én, vagy bármely más őrkapitány azonnal megölhetjük. Valamennyi egyszerű sötét köntöst öltött a gálaruha fölé, az ékszereiket eltakarták, fejük fedetlen volt. Már egy ideje csoportosan sétáltak a folyosókon és bent is folytatták a megkezdett beszélgetéseket. Némelyik egyedül lépett be. Bár a trón még üres volt be, a terembe érkezéskor kivétel nélkül meghajoltak felé. Az emelvény fekete bársonnyal volt bevonva, a szövetet bordűr és sötét szirmú liliomok díszítették.

A petíció beadói nyilvános tárgyalást óhajtottak.

Az írnok egy zsinóros párnán behozta a szükséges iratokat és elhelyezte a terem közepére állított támaszon. A beszélgetés lassan elhallgatott. Egy hang ezt jelentette:

- Cinnia hű családja! Köszöntsétek uralkodótokat!

A gyülekezet felállt és egy emberként meghajolt. A ruhasuhogás keltette légáramlás, megmozgatta a gyertyalángokat és a falikárpitok komor méltósága is beleremegett. Értsd: vihar a Cinnia uralkodó parancsára.

Tehát elvégeztetett. Jeremiből primogén lett.

Feljutott arra csúcsa, amit az atyja Dante és annak egész családja hiába próbált megdönteni, és amire bátyja Iason, világéletében görnyedten pillantott.

A mindenség egyik legkomorabb, legragyogóbb termében ült, az antik Európából itt maradt feudális birodalom hegyormán, ami századokon átmentette halhatatlan tagjait. Az árnyékvilág aggasztó dicsfénye áradt a homlokáról.

Otthon volt.

Időt szerettem volna kérni, hogy jobban átgondolhassam, átértékelhessem a történteket. Már nem volt mellettem senki, aki ezt megkönnyíthette volna számomra, így a gondjaimmal – is – újból magamra maradtam.

Úgy tűnt, rajtam kívül mindenki tud mindent. Iason nem mellettem, hanem mögöttem jött, Gretchennel és Naomival (képletesen) karöltve. Attól a pillanattól kezdve, hogy leszálltunk a repülőről, mintha megszűntem volna létezni számára – nem nézett rám, de én sem őrá. A Torony már egy másik világot jelentett mindkettőnknek, ahol a kontrasztok felerősödnek, ahol ő még jobban alávetetté válik, én meg még inkább primogénné. De még egy autóútnyi időm sem maradt szokni a gondolatot: az egyik pillanatban még szinte jókedvűen csevegtünk, vagyis inkább én csevegtem…
…a másikban ott állt már előttem Geoffrey, és mézesmázos szavakkal köszöntött. A replőtér várója hemzsegett Nárcisz fekete jelvényes őreitől, míg a „mieinket” alig lehetett látni. Kutyaszorítóban éreztem magam – valamiért úgy tűnt, hiába a ceremonikus udvariasság, mégiscsak fenyegetnek minket. Nem is igen értettem, mire megy ki az egész – amikor beültettek egy Cinnia felségjelvényes limuzinba, épp csak annyira néztem körül, hogy lássam: Iasont egy mögöttünk parkoló autóba segítik be.

Az irodám tiszta volt, egyedül az asztalon széthagyott papírokhoz nem mertek nyúlni a takarítók. Amennyire tudtam, az indulásom előtt rendet raktam magam körül – valahogy mégis olyan otthonosnak tűnt, hogy ide térek vissza, és minden a helyén. Leültem az ablakba, és egy rövid ideig csak néztem a várost. Még a látkép is hiányzott, ismertem be.
Kopogtak, majd belépett az ajtón Naomi és Gretchen, mint két édesen különböző lánytestvér, akik mégis majdnem egyforma öltözéket viselnek. Lehet, hogy nem is hasonlított a kosztümjük, csak én szerettem volna így látni… de megörültem nekik.

- Üljetek le. Tölthetek valamit? – már ugrottam is a minibárhoz, de a hangulatuk túlságosan is komornak tűnt, úgyhogy félúton megtorpantam, és rájuk néztem. Gretchen egy régi, bőrkötéses könyvet szorított magához, Naomi csuklójáról kis pánton pedig egy fekete kütyü lógott, kisebb egy mobiltelefonnál. Nem értettem az egészet. – Valami baj van?
- Gretchen azért jött – kezdte Naomi fennhangon -, hogy átadja ezt a jogszabály-gyűjteményt. Én pedig azért vagyok itt, hogy tanúsítsam, semmit sem helyezett el benne, nem írt bele, és nem közöl bizalmas információkat. Illetve az én kötelességem, hogy átnyújtsam a vádiratot, és közöljem a felperes felekkel, hogy a primogénünk ezt megkapta és tudomásul vette.
- Hogyan? Milyen vádiratról beszélsz?

Kezdtem tényleg nem érteni a dolgot – lassan odasétáltam eléjük, mire Naomi a háta mögül előhúzott egy felgöngyölt oklevelet, két jókora, zsinóron függő pecséttel - a másik kezéről egy mini diktafon lógott.
- Mi szükség erre a saját irodámban? – mutattam rá a készülékre, mire Naomi nem engedett a teátrális hangjából:
- Holnap éjjel lesz Iason tárgyalása, amelyet te fogsz vezetni. A feladatunk annyi volt, hogy biztosítsuk számodra a jogi hátteret, de nem adhatunk tanácsokat és további felvilágosítást. Mivel nem vagyunk a tanácsadóid.

Kérdőn felvonta mindkét szemöldökét, mintha ki akarna húzni belőlem valamit. Mit akarhatott? Hogy ellenkezzek vele, és mondjam azt, hogy ők igenis a tanácsadóim? Jobban aggasztott Gretchen gyászos arca, és az igyekezet, amivel – Iasonhoz hasonlóan – kerülte a tekintetem.

Szétnyitottam a levelet, és megrökönyödve olvastam a finom eufemizmussal, de így is épp elég túlzóan felsorolt "bűnöket". Már épp kezdtem volna hangot adni a felháborodásomnak, amikor Gretchen két kézzel átnyújtotta nekem a magánál tartott könyvet. A teátrális jelenet közepette csaknem megfeledkeztem valamiről.
- Iason… hol van?
- A tömlöcben, primogén. – Ökölbe szorultak a kezeim, de Naomi látszólag fesztelen maradt. – Mivel nem tanúsított ellenállást a letartóztatásakor, nem volt szükséges megbilincselni. A fegyvereit mindenesetre elvettük, és a nappalt a pincében fogja tölteni. A tárgyalás előtt tisztálkodási lehetőséget biztosítunk neki.
Szóhoz sem jutottam ettől a szépen megtervezett förmedvénytől. De amitől még inkább elakadt a szavam, az a saját viselkedésem volt: megértettem, hogy nem lehet másként; hogy nem szabadíthatom ki Iasont, nem szöktethetem meg, nem védhetem meg úgy, ahogyan szívem szerint tenném. Ahhoz, hogy eredményesen fel tudjam venni a harcot egy rakás Cinniával, olyanná kell válnom, mint ők.

A könyvvel a kezemben intettem a két lánynak – nem lett volna értelme a további beszélgetésnek. Leültem a dohányzósarok egyik klubfoteljébe, és ölembe vettem a kapcsos könyvet.
A tartalma engem is meglepett: tulajdonképpen egyfajta büntető-törvénykönyv volt, annak is egy kifejezetten elit Cinniák számára kialakított része. Le volt írva benne minden: a lehetséges bűncselekmények, és azok büntetési nemei, a könyv végén záradékként csatolva egy tárgyalás jegyzőkönyvének átirata.

A vádlott Diana volt, az előző vadász.

Nem akartam a jövőmre gondolni - átláthatatlan szürke köd volt. Szakadékok felett lebegnek ilyenek. Szinte éreztem az alant felém ásító ürességet.
Túl sok ellenséget szereztem magamnak az évek folyamán, s most szinte senkire nem számíthattam... De valójában nem is akartam. Fáradtnak éreztem a szívemet, tettetni se vágytam, hogy a régi volnék. Gretchen szeme előtt nem is lehetett. Csak arra volt még eszmélésem, hogy homályzónában tartsam életem valódi, első vereségét. Mert bármekkora belső vargabetűt tettem is, önmagam elől csak nem futhattam el.
Nem mertem kettesben maradni vele, féltem, mit olvas le az arcomról. Inkább bemenekültem a repülőút tartalmára Jeremihez, jól sejtve, hogy a primogénem - csak ő tudja miért, s ezt tartsa is titokban - mindig szívesen lát.

Hallgattam a csacsogását, és esetenként közbeszúrtam egy „igen primogén”, „nem primogén”-t. Mintha kortárs rádióműsort hallgatnék, töprengtem, amennyiben egyáltalán még vannak olyanok ebben a században, vagy kimentek már a divatból, mint az időmérték meg én. Agymunkát egyáltalán nem követelt. Hogy be ne aludjak szellemileg teljesen, néha átvettem egy gombolyításra a beszélgetés fonalát.

Éppen azt fejtegettem neki, hogy a Cinniáknak hagyományosan jó a látásuk. Meglehet ezért, de jóval vizuálisabbak, mint más klánok gyermekei.
- Rongyrázók - mondta a családfőm. Untatta, hogy most is oktatom, s kioktatom.
- Egyszerűen itt többet számít a megjelenés. Lásd más aspektusból is a dolgokat. Te megteheted.
- Nem kell úgy látnom, mint egy cinniának - mondta Jeremi.

- Valóban nem. Úgy kell látnod, mint egy primogénnek. Apropó, hogy is nézel ki újfent? - vettem bírálat alá a farmerét és a bakancsát, melyet keresztbevetett a térdén, így szinte az orrom alá nyomva.

- Nem emlékszel, Iason? Elég, ha olyan a kisugárzásom, mint egy primogénnek. Úgy látok, mint egy primogén. Primogénnek látom magam. Ti is primogénnek láttok. – Felemelte a karját, és egy rettentő tetszelgő, de egyben karikírozó gesztussal saját magára mutatott. - Primogén vagyok.

Végignéztem a kölykön és elnevettem magam.
- Mondd mindjárt, hogy Tézeusz vagy, Athén fejedelme.
- Még az is lehetek –vigyorgott Jeremi.
- Tudod te egyáltalán, ki volt Tézeusz?
Magam sem tudtam, hogy ezek lesznek az utolsó bizalmasabb légkörben váltott szavaink, kilométerekre a tengerszint felett, a két kontinens között.

Senki sem hiányolta a primogén elsőszülöttjét. Sem Gretchen, sem Naomi nem tett fel nekem kérdéseket ezzel kapcsolatban, mintha valami hallgatólagos megegyezés alapján mind kicsukták volna az Angliában töltött idő ebbéli értelmét.
A viselkedésük, és az emberi távolságtartásuk azonban aggasztott, addig a pillanatig, amíg fel nem ismertem: ők is fordítva működnek, akárcsak Iason. Cinniáknál a hűvösség, a két lépés távolság, a privátszféra, az érzelmek, és a belső világ tiszteletben tartása tulajdonképpen az egyén tiszteletét jelenti. A legfurcsább pedig az volt, hogy már egyáltalán nem hánytam magamtól, amiért értettem őket.

Beolvadtam közéjük. Nem antropológus voltam, aki kívülről szemléli bonyolult, szinte törzsi módon belterjes szokásaikat, hanem avatott tagja lettem a csoportjuknak, és ezen belül is magas rangot betöltő tag. Csak félve gondoltam végig, hogy tulajdonképpen… erre vágytam mindig.
Sokáig nem jöttem rá erre. Ha korábban felismerem, hogy nem csupán Dante az, vagy nem csupán Iason, akinek meg akarok felelni, talán jobb, bölcsebb, kevésbé lázadó primogén lehettem volna. Mint egy menő focista, mint az az ütődött David Beckham: amellett, hogy lakkozza a körmét, és sztájliszt nélkül egy doboz cigiért se szalad le, baromi jól focizik. Márpedig aki letesz valamit az asztalra, az azt is megengedheti magának, hogy sztárallűrjei legyenek.
A legutolsó sztárallűröm az volt, amikor Naomi kérdésére, miszerint van-e valami speciális kívánságom a repülőútra, megkértem, vásároljanak nekem néhány brit punkmagazint.

A lány mosolygott. Kedvem lett volna csak úgy passzióból megsimogatni az arcát – gyengédségre vágytam, érintésre, bármilyen formában. A végén csak azt kérdeztem tőle, hogy velünk tart-e New Yorkba.
- Ez csak tőled függ, primogén – felelte sejtelmesen.
- Én szeretném… szükségem lesz egy pompomcsapatra.
Nem értette az utalást, vagy ha mégis, akkor bizonyosan félre is csúszott. Gyorsan korrigáltam magam:
- Ha Iason személyét kikezdik, mindenkire szükségem lesz, aki a pártját foghatja.
Naomi ekkor végigmért, komor, szinte dacos pillantással, majd szótlanul bólintott, és elhagyta a lakosztályomat. Nem mertem megesküdni rá, hogy csakugyan meghallgatásra talált-e nála a kérésem, de ezen nem akartam előre emészteni magam.

A repülőn leültem az ablak mellé, hogy ameddig lehetséges, nézhessem az éjszakai felhőket. Magányra vágytam, és leginkább csak tettettem, hogy a nekem kikészített újságokat lapozgatom. Az elmúlt két év alatt annyira távol maradtam ettől a közegtől, hogy a legtöbb együttes neve egyáltalán nem tűnt ismerősnek, márpedig kevés unalmasabb dolog van annál, mint zenekritikát olvasni olyan lemezekről, amiket még sosem hallottam.

Néztem a képeket, és az járt a fejemben, mi lesz, ha megérkezünk, hogyan kéne viselkednem, mi lenne a helyes magatartás. Aztán az egyik önmarcangoló pillanatban Iason leült a velem szemközti ülésre.
- Látom, primogén, komoly irodalommal szórakoztatod magad az út hátralévő részében - mondta egy félmosollyal a szája sarkában.

Ugyanaz a Iason lett volna, akit egy éjszakával ezelőtt úgy szorítottam magamhoz, mint egy eszelős? Nem tudom, mennyire volt valós ez a felszabadultság - de egy kissé megkönnyebbültem tőle. Szerettem volna úgy emlékezni erre az estére, mint az utolsóra, amit Iasonként és Jeremiként töltünk el. A régi ruháimat viseltem, csak a dobókocka-gyöngysor hiányzott a nyakamból, Iason pedig a régi, öreg Cinnia vadász volt, akinek a humora épp olyan éles, akár a kardja.

Letettem az újságokat, és válaszoltam neki valamit - valami badarságot. Nem tudtam később felidézni, hogy miről beszélgettünk órákon át. Azon pillanatok egyik volt, amikor nem akartam hozzá közelebb lenni - beértem azzal, hogy figyelhetem a keze arányosságát, a szemében tükröződő hideg fényeket.
A damfir azt az érzetet keltette abban, akit megtisztelt a figyelmével, hogy különleges - királlyá tette azt, akire uralkodóként nézett fel: ezért lehetett kétszáz éven át a Cinnia hatalom jelvénye.
Iason volt az én jogarom, de már nem tarthattam sokáig a kezeim között.

Odahajoltam Jeremi vállára, és félresöpörtem pár félhosszú, vörösesszőke hajtincset - elkezdtem kikapcsolni a páncél csatjait. Szolgáltam, ahogy mindig is tettem volna, ha a primogénem egy nálam fiatalabb kölyök.
- Neked mondott valamit? - kérdezte halkan, ahogy az oldalán babráltam.
- Igen - feleltem engedelmesen. Boszorkányos ügyességgel oldottam, meg, hogy megszabadítsam Jeremit a fémgúnyától anélkül, hogy a padlón kötne ki egyik is, majd letérdeltem, és elkezdtem ugyanezt a csípő-derék vonalánál. Úgy éreztem, mintha megremegett volna a teste, ahogy hozzáértem. Felnéztem, hogy elnézést kérjek, de ő csak elfordult és nem feddett meg sem az óvatlan kezemért, sem a szűkszavú válaszomért.
- Nekem azt mondta, ha bármikor felmerülne bennem, hogy visszamenjek hozzá segítségért, ne tegyem, mert nem lesz rá hajlandó.

- Egy priogénnek nincs szüksége Aradiára - mondtam halkan. - A te hatalmad jóakarata tartja életben az ő parányi udvarát. - Leoldottam a combot védő burkot.
- Őszintén szólva... semmi kedvem visszamenni New Yorkba... - nem tudtam, hogy Jeremi csak azért beszél-e, mert társalogni óhajt velem, de mert megtisztelt a szavával, mindenképpen válaszoltam.
- Örülök, hogy a birtok elnyerte a tetszésedet.

Ő felsóhajtott, lehajtott fejjel leült az ágy szélére. Nem egyenesedtem fel, míg utána kúsztam a padlón és megkértem, hogy kissé kinyújthassam a lábát, míg leveszem róla a csizmát. Zavart bólintással egyezett bele, már nem ellenkezett, hogy ő is megtehetné. Éppen a mellemnek támasztottam a talpát, mikor újra megszólalt.
- Iason... kérdezhetek... valamit? - Az egyetlen lehetséges válasszal feleltem.
- Igen, primogén. - Hát hogyne. Jeremiah, mikor tanulod meg végre, hogy itt tőled kell engedélyt kérni, és nem neked?

- Ha te győztél volna... akkor megölsz, igaz?
- Igen primogén. - A hajam eltakarta az arcom, ahogy a másik csizmájáért nyúltam.
- Most is megtennéd, ha... úgy adódna? -Megborzongtam.
- Hogy adódna úgy, Jeremi? - Megbotlott a nyelvem, ahogy egy pillanatra nem figyeltem, de rögtön önkritikát gyakoroltam, olyan mélyre hajtva a fejem, hogy a hajam így a földön kuporogva szinte térdig betakart, mint egy köpeny. - Bocsáss meg primogén. Kérem...
- Felejtsd el - mondta halkan. - Csak nem tudok szabadulni attól, ahogy akkor... rám néztél. - A családfőm megérintette a vállamat. - Meg vagyok győződve róla, hogy abban a pillanatban... gyűlöltél. És nem akarom, hogy ez megismétlődjön.

Erre elmosolyodtam, félrefordítottam a fejem, és Jeremi lábát úgy helyeztem vissza a földre, hogy én észrevétlenül kényelmesebben térdelhessek. Éreztem, hogy feldúlt - de tisztában voltam azzal is, hogy a megjelenésem, a félvér mivoltom mennyire képes oldani a stresszt. Épp mondani akartam valami danpeal-szerűt, hogy az érzelgős hangulatban levő uralkodómat ellazítsam, mikor a primogénem előre hajolt, és átkarolta a vállam. Az álla a fekete hajszálak közé simult, egészen közelről éreztem az illatát. Nem volt ebben semmi erotikus - úgy ölelt, ahogy talán az anyja szokta vele, amikor meg akarta vigasztalni valamiért. Én mégis megdermedtem, mint akinek egyetlen porcikája sem kívánkozik hozzá.
- Ne gyűlölj engem. Ígérd meg most. Hogy nem fogsz... gyűlölni... - a szava akadozott, elárulva, hogy rettentő belső feszültség gyötri.
Lassan engedtem fel, de az a magam mozdulata is mikor belekapaszkodtam a karjába, olyan volt mint a klausztrofóbiás görcse.
- Hogyan gyűlölhetnélek? - Suttogtam. - Te vagy... - olyan halkan beszéltem, hogy alig érthette, mégis mintha visszhangzott volna a teremnyi szobában. - ... a primogénem...
Aztán hogy ezt kimondtam, úgy tűnt, eloszlik a testemből a tartózkodás, és szinte beleolvadtam a karjába. Ott és akkor valóban el is hittem, amit mondtam. Ő volt a családfőm, érte éltem, neki szolgáltam - de nem értettem őt. Megütközve hallgattam halk, vérízű zokogását.
- Meg foglak védeni, Iason.
- Primogén...- emeltem volna fel a fejem, de nem engedett a szorításából.
- Meg foglak védeni... - ismételte újra. A tenyerével az arcához kapott, hogy letörölje a könnyeit, majd görcsös mozdulatokkal símogatni kezdte a hajamat.

Mitévő lettem volna? Ki akartam faggatni Sarah-t, hogy hogy történhetett mindez, de ő minden ideges kérdésemre csak annyit felelt, rendíthetetlen nyugalommal, hogy: „jól vagyok, jól vagyok”. Azt láttam rajta, hogy jól van, sőt, túl jól. Arra voltam kíváncsi, hogy történhetett ez.
A kocsiban is hiába próbáltam meg vele beszélgetést kezdeményezni – többnyire csak nézett ki az ablakon, fél-mondatokkal válaszolgatva nekem. Ettől aztán felment bennem a pumpa, de nem adtam jelét - egyáltalán nem viselkedtem vele se durván, se türelmetlenül. Aztán egyszer csak, még mindig felém sem nézve, nekem szegezte:
- Ha visszaértünk a kastélyhoz, kérek egy sofőrt, aki kivisz a reptérre.
- De Sarah – próbálkoztam puhán – miért akarsz külön menni?
- Nem megyek vissza New Yorkba. Sem máshová, veletek. Teljesen mindegy, hogy hogyan és milyen okból történt, ami történt, de visszakaptam az éveimet. És nem akarom vámpírok közelében tölteni őket.

Megütődtem ezen. Persze, Sarah sosem akart vámpír lenni, és aztán persze több rosszat kapott a fajtánktól, mint jót. De itt voltam neki én, és… és itt volt neki Iason, akihez feleségül ment, és akit szeretett… őt nem hagyhatta el. Hozzá ragaszkodott.
- Ha időre van szükséged…. – kezdtem, de azonnal a szavamba vágott:
- Nem erről van szó. Egyszerűen csak új életet akarok kezdeni. Érted, Jeremi? Semmi sem köt már hozzád, nem tartozunk egymásnak semmivel.
Szánt szándékkal volt velem ilyen szigorú. Amikor először meglátott, őszinte mosolyt láttam az arcán. Örült nekem. Most meg a szemembe sem néz, amikor hozzám beszél – de ha így akarja, akkor így lesz.
Ahogy néztem őt, a keskeny, lefogyott csuklóit, a szemem önkéntelenül is a nyakára terelődött: nem volt rajta a bélyegem. Odahajoltam hozzá, megfogtam az állát – nem rezzent össze, és nem húzódott el, engedelmesen hagyta, hogy magam felé fordítsam, és megvizsgáljam a helyet, ahol Iason harapásának kellett volna lennie, de a bőre ott is sima volt.

Észre sem vettem, hogy megszűnt a kötelék. Talán mert sosem volt köztünk túl erős, vagy mert az elmúlt időszak alatt az a kevés is kikopott belőle. A kesztyűtartóból elővettem a csekkfüzetemet, és elkezdtem aláírni minden egyes lapját. Amikor a tizediknél tartottam, Sarah halkan megkérdezte:
- Mit csinálsz?
- Szükséged lesz pénzre. Nem kell spórolnod, akkora összegeket írsz ide, amekkorákat csak akarsz. Lehet, hogy szerinted nem tartozunk egymásnak semmivel, de szerintem…
A szigor még mindig ugyanazt a reakciót váltotta ki belőle: odakúszott hozzám, a feneke alatt matt hangon húzódott az üléshuzat. Bebújt a karom alá, és átölelte a derekam – le kellett tennem a tollat, de valami mégis megállított abban, hogy visszaöleljem. Csak a másik kezemmel fogtam át a vállát, és hálát adtam az égnek, hogy most az egyszer nem kezd sírni. Attól féltem, én is megkönnyezném a dolgot.

- Ugye tudod, hogy nem a pénzről van szó? – kérdezte, és ahol hozzám ért, gyengén felmelegedett a páncél anyaga.
- Tudom, kiscsirke, tudom. De ez a legkevesebb, amit érted tehetek… mert ha jól értem, ha rajtad áll, többé nem találkozunk.
Bólintott, én meg a szőke haj-forgó közepére nyomtam egy csókot.
- Azért nem bírod majd megállni, hogy ne figyeltess, igaz? – nem szemrehányásnak szánta, inkább mosoly bújkált a hanglejtésében. Én is mosolyogva feleltem:
- Gondoskodni akarok rólad. Nem csak a kötelék miatt szerettelek, kislány. Tudnom kell arról, ha valamiben szükséget szenvedsz, és nem akarom, hogy több baj érjen. De megígérem, hogy nem látogatlak meg, nem hívlak telefonon, és nem szólok bele az életedbe. Ha meg akarsz találni, úgyis tudod, hol keress.

Az arcomra halmozott puszik számából lemértem, hogy most pont „jó fej” voltam vele, pont annyira, amennyire kellett. Befejeztem a füzetet, és kitéptem az első lapját – átnyújtottam az ülések között Yayának. Talán túl könnyen voltam nagylelkű, de a Cinnia birodalom nem fog belehalni pár tucat biankó csekkbe.
- Tedd el – mondtam a lánynak. – Nincs szükségem a szolgálataidra, tényleg. Menj, ahová csak jólesik.
Amikor a kastély feljáróján kiszálltunk a kocsikból. Iason szó nélkül felsietett a lépcsőkön, és szinte azonnal eltűnt az előcsarnokban. Hirtelen úgy éreztem, fölöslegessé vált megkérdezni Sarah-tól, elbúcsúzik-e tőle.

- Máris mennél? – végigpillantottam rajta, ahogy egy lépéssel sem távolodott el a nyitott kocsiajtótól.
- Nem szívesen vinnék magammal bármit is emlékbe…
Derűsnek tűnt, mint aki a börtönből készül szabadulni, de nem hittem el, hogy ez neki ne lenne legalább annyira nehéz és fájdalmas, mint nekem volt. Még fogtam és simogattam egy kicsit a kezét, a vérkeringéstől megtelt ujjait, amelyekről alig tudta lehúzni az arany karikagyűrűt. A tenyerembe rejtette, majd felnézett rám, és nagyon komolyan megkért rá, hogy adjam ezt oda Iasonnak, és vigyázzak rá.

Ez utóbbit anélkül is megtettem volna, hogy külön felhívta volna rá a figyelmem; a gyűrűt viszont megtartottam magamnak. Részben Iasont akartam kímélni, aki talán Sarah-hoz hasonlóan szeretett volna minél hamarabb túllépni a történteken; vagy talán szentimentális hülyeségből, a magam örömére. Viszont eszembe sem jutott volna felpróbálni. Elhatároztam, hogy beteszem a család ereklyetartó dobozába, a Cinnia és a Beatrice pecsétgyűrű mellé. Az volna neki való hely.

Adtam búcsúzóul egy csókot Sarah szájára, amit részben viszonzott, de azért a tudtomra adta, hogy komolyabbra ennél még a búcsúzás apropóján sem hajlandó. Azt hiszem, először látott saját magánál ténylegesen száz évvel idősebb öregembernek. Jól van, Sarah. Szépen vissza fogsz integrálódni a társadalomba. Nem lesz könnyű, de semmi sem volt az eddig, és te mégis megbirkóztál vele.

Ő és Yaya vissza is szálltak a kocsiba, még hallottam az ajtó becsapódása előtt, hogy a fekete lány jókedvűen odarikkant a sofőrnek: „A Lutonra, cicám!”, aztán szép lassan kigördültek a fekete kovácsoltvas kapukig.
Naomi várt rám a fogadócsarnokban – lecsatolta a páncél vállvértjéhez fűzött palástot, közben halkan a fülembe súgta a híreket. Ha lehet egyáltalán, még inkább belesápadtam ebbe.
Nárcisz, Geoffrey, és még ki tudja, hány vérszemű Cinnia érkezett New Yorkba, és ezek vért akarnak. Iason vérét.
A fejedelmek egybegyűltek, az Úrnak Fölkentje ellen…

Beléptem Iason szobájába, kopogás nélkül – zavarodott voltam ahhoz, hogy udvarias legyek. Ő az ágya széléről állt fel, komótos lassúsággal, mint akit épp csak a gondolataiban zavartak meg. Összepréseltem az ajkaimat, és az agyam egy értelmes kifogás után kutatott, amivel megagyarázhatnám, miért török rá így. Aztán csak kiböktem:
- Segítenél… megszabadulni ebből a páncélból?

Egy konyhában ültünk, vagy legalábbis egy afféle helységben – ablakai nem voltak, a falakat nyers kövekből rakták; a polcokon rézedények: keverőtálak, őzgerincek, sütőformák, üstök. A színesbőrű lány, akinek nem emlékeztem a nevére, egy pohár hideg tejet tett elém.
- Ennyi elég lesz elsőre.
- Mi történt Keannel? – kérdeztem, ahogy a bögre után nyúltam. A tej valójában pincehideg lehetett – de a tenyeremhez érő üveg mégis jéghidegnek tűnt. Utoljára akkor érzékeltem ilyen pontosan a hőt, amikor még Iasonnal…
- Még lent van a katlanban. Szerintem egy darabig ott is marad még… ne aggódj. Egyáltalán nem olyan borzasztó, mint amilyennek látszik.

A józanság első pillanata legalább akkora sokként ért, mint ami azután következett: az emlékezés. Nem mertem másra koncentrálni, csak a rám meredő hatalmas szemekre – nem akartam látni az arcot, amelyből kiemelkedtek; és a testet, amely tartotta. Mégis, bármennyire is borzasztóan festett, az a szem szánakozva, csaknem jóságosan nézett le rám.
A lány leült az asztalhoz, lehúzta a fejéről a piros pántot, amellyel eddig hátrafogta száz vékony copfját; azt gyűrögette-simítgatta az asztal fölött, míg én a bögrébe kortyoltam. A körülményekhez képest tiszta volt, a tej íze ismerősen is ismeretlenül oszlott el a számban.

- Viszont tudnod kell: bármennyire is megörülnél a jelenlegi állapotnak, ez nem azt jelenti, hogy fel lettél támasztva. Egyszerűen a démonod helyett kaptál egy másik, magasabb rendű démont, ami újból működteti a testi funkcióidat, de ettől még ugyanolyan halott, illetve vámpír maradsz, mint előtte voltál. Nem léphetsz be invitálás nélkül halandók lakta házba, nem fogsz álmodni, és nem eshetsz teherbe természetes úton. Lehet, hogy a lombikbébi-módszer működik; amikor utoljára ilyet csinált egy vámpírral, az orvostudomány még nem állt ezen a szinten.
- Ennyi? – kérdeztem bágyadtan.
- Nem egészen. Rád is áll, ami a többi vámpírra: neked nincs feltámadás, nincs mennyország. Amikor meghalsz, ténylegesen megszűnik a lelked; a démon felfalja. Pukk! – egy pillanatra kidüllesztette a szemeit, és száttárta hosszú, gyöngyházra festett körmű ujjait, mint egy woodoo-papnő varázslás közben. – És megszűnik.

Talán el sem jutott a tudatomig; vagy ha mégis, hát nem érintett meg. Csupa olyasmit mondott, amit az elmúlt két évben volt alkalmam megszokni. Olyan érzés fogott el, mintha egy rokonom halálhírét közölték volna velem: felfogtam, hogy az a másik ember már nincs, de még nem kezdett el hiányozni. A lány mintha átérezte volna, mire gondolok.
- Legalább nem vagy egyedül. Phű – félrenézett, mint aki köpni akarna. – Az atyád… a volt atyád…na, ő majd gondoskodik rólad. Nagyon a szíveden viseli a sorsodat. Majd vesz neked egy szép házat, aztán isten-hozzád, élheted megint az életed. Elvégre ezt akartad, vagy nem?

Nem tudtam, mit feleljek erre. Elbaltázott döntés volt Dantéba kapaszkodni, és belesodródni ebbe a furcsa, kifacsart, mostani helyzetbe. Nem mondom, hogy nem átkoztam el százszor a napot, amikor Jeremit, vagy éppen Iasont elém sodorta a sors… de nem voltam biztos abban, hogy mindazt, ami hozzájuk köt, fel tudnám – fel akarnám – adni. Ők határozták meg azt az embert, aki vagyok.
- Nem tudom, hogy menne-e. A történtek után…
- Cicám, nézz ide! – ha nem lett volna olyan széles az asztal, amilyen ténylegesen volt, valószínűleg áthajolt volna fölötte, hogy a műkörmei közé csippentse az állam. Most csak végigfektette az alkarjait a fán, és egészen az arcomba beszélt: - A bélyegeid eltűntek, velük együtt a kötelékek is. Elveszett a démon, amelyet az atyádtól kaptál, és ami szövetségre lépett a damfiréval – simán kisétálhatsz az ajtón, és attól kezdve már csak tőled függ, mennyi idő alatt teszed túl magad rajtuk.
- Te ezt nem érted – mormogtam. – Emlékszem… mindenre. Arra is, ami azután történt, hogy…

Iszony fogott el. Átöleltem magam, ha már nem volt senki más, aki megtegye ezt nekem. A lány egy percig némán nézett csak, majd megvonta a vállát.
- Persze, ez nem az én dolgom. Annyit tehetek érted, hogy elmondom, egy ideig takarékosan a szilárd kajákkal, mintha csak egy csecsemő lennél, úgy kell magad visszaszoktatni rá. A napfénnyel is csak óvatosan, először napi öt perc, azután tíz… két éve nem voltál természetes fényben, és a démon sem véd a melanómától…
- Ez azt jelenti – kérdeztem –, hogy akár rákom is lehet? Hogy természetes halállal fogok meghalni?
- Cicám, arra nincs garancia, hogy megúszol minden közlekedési balesetet, vagy nem késelnek meg az utcán. De igen, ahogy a vámpírvért lassan felemészti a szervezeted, elkezdesz öregedni. Persze ez nem holnap lesz… szóval ha semmi nem jön közbe, akár százhúsz éves korodban is vidáman limonádézhatsz a verandán.

Eszembe jutott St.Louis-ban Dante idős szobalánya… nem tűnt olyan borzasztónak osztozni a sorsában. A lány az órájára pillantott, majd felállt az asztal mellől, noszogató pillantást vetve rám.
- Már alkonyodik. Szerintem ideje indulni, és találkozni a társaiddal.
Ettől a pillanattól előre féltem. Iason szemébe nézni tiszta fejjel, mindazok után, amin együtt és külön-külön is keresztül mentünk… és csak még keserűbbé tette a pillanatot, hogy Jeremi is ott lesz, és valószínűleg kiugrik majd a bőréből, ha meglát.
Követtem a lányt az előcsarnokba, figyeltem a kezében tartott fáklya fényét. A szememet bántotta ez a sötét, zavart, hogy nem tudom kivenni a tárgyak körvonalait. Már nem láttam át a derengésen, így Jeremi hangját is előbb hallottam meg, mintsem észrevettem volna.

Halk, fémes súrlódás követte, ahogy néhány rövid lépéssel hozzám szaladt és megfogta a kezem. Ahogy felnéztem rá, a csodálkozó arcára, ahogy regisztrálja a bőröm melegségét, és mindehhez a bárgyú ábrázathoz annyira nem illett Iason díszes páncélja…
Jeremi egy bohóc volt, mindig is. Nevetnem kellett rajta, hogy mekkora. Csak amikor a fém mellvértjére húzta a fejem, akkor kezdtek potyogni a könnyeim, mint legutóbb, amikor ilyen közel voltam ehhez a páncélhoz. Akkor még Iason viselte.

A langyos, de határozottan erős augusztusi szél az összes fűszálat egy irányba fésülte a mezőn, de az ég még gyönyörű, nyári kék színben úszott. Tiszta, keményített ing volt rajtam, a nadrágom hosszú, már nem csak a térdemig ért. Ebből tudtam gyerekkoromban, hogy már férfiembernek számítok. A karomon a vöröses-szőke pihéket lassan hosszabb szőrszálak váltották fel, ahogy felgyűrt ingujjban lefeküdtem a mezőn. Tizennégy éves Jeremi.
Nem hallottam, hogy valaki odasétál hozzám – csak akkor vettem észre, amikor sötét indigószín szoknyáját kisimítva leült mellém, és velem együtt nézte az eget.
- Miss Ingrams? – kérdeztem a tanárnő felé fordulva, mire a negyvenes, de fiatalosan karcsú és szép arcú hölgy rám mosolygott. Karint ezért a felnőtt-nő mosolyáért szerettem meg.

- Ha gondolod, hívhatsz Miss Ingramsnek is. Valójában ez csak egy forma – ami számodra kényelmes. Az álomorzó hozott ide, de csak egy neked elfogadható alakban láthatsz. Tulajdonképpen – ismét mosolygott – te ilyennek képzelsz engem.
- Mint egy jóságos tanítónénit – bólintottam. – Akkor az életben nem is találkozunk majd?
- Attól tartok, hiába vetted fel azt a szépséges páncélt – kacagott halkan. – Nem is beszélem azt a nyelvet, amit ti, és a külsőm az elmúlt évek alatt… mondjuk úgy, megváltozott. Valószínűleg megrettennél tőlem.

Kedvem lett volna megkérdezni, hogy „mi a sztori”, egyre jobban érdekelt ennek az egész Aradia-mítosznak a háttere. Valójában hogy hívják? Mikor lett vámpír, ha vámpír egyáltalán? Annyira belefeldkeztem a gondolataimba, hogy csak arra eszméltem fel: nem értem, mit kérdez.
- Tessék? – fordultam felé, mire megértőel elmosolyodott, és megismételte:
- Ugye tudod, hogy csak az egyiküket mentheted meg?
Néztem az arcát - a bájos, pirospozsgás arcot, a homloka körüli rövid hajszálakat, amelyek ide-oda libbentek a szélben. Értelmezni akartam, amit mond, de az egész jelenet annyira megfoghatatlannak tűnt, mintha ténylegesen nem is én vettem volna részt benne.

- Mindketten tőled várják a megváltást. Azért jöttél hozzám, hogy segítsek az egyiken – de a másik a te felelősséged marad.
- Ezt nem értem – ismertem be halkan.
Olyan megrovóan nézett rám, mint egykori tanárnőm tette, ha nem írtam meg a leckémet. Emlékszem azokra a délutánokra, amikor ott ültem a tanteremben egyedül, ő szép nyugodtan olvasott a katedrán, én pedig zsoltárokat másoltam a füzetembe a Bibliából.

"Áldjad én lelkem az urat, és mind egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad én lelkem az urat, és el ne felejtsed semmi adományát…"

Felkelt mellőlem, és felém nyújtotta a kezét – én megragadtam, és felhúzódzkodtam. Ahogy a testem lassan felemelkedett a földről, a rét megváltozott… mint egy áttűnős fimtrükkben, a hosszú szálú fű megrövidült és zöldebb lett, mint valaha. Ahogy körülnéztem, egy hatalmas kertben álltam, a lábam alatt szépen ápolt gyepszőnyeg, körülöttem elegáns ruhákba öltözött emberek, a kezükben pezsgőspohárral. Aradiára néztem, de ő csak egy fejmozdulattal jelezte, hogy előre nézzek.

Tettem néhány lépést, óvatosan kerülgetve az előttem álló embereket. A földbe fehér oszlopokat szúrtak, amelyekről virágfűzérek lógtak le, és a gyepen elszórva kis pavilonok álltak, hárman-négyen ültek alattuk, tortát majszolva.
Szétnyílt előttem az imbolygó tömeg, és megláttam Sarah-t, nyakba kötős menyasszonyi ruhában, a csuklóján selyem és írisz keverékéből kötött kis szalagcsokrétával, ahogy egy háromszögű tortalapáttal kis szeleteket csúsztatott a kezébe adott tányérokra. Úgy tűnt, kígyózó sor vár arra, hogy kapjanak az esküvői tortájából, de neki mindenki felé volt egy mosolya.
- Ezt… Kean csinálja, ugye? – kérdeztem, de a nő ekkor sem válaszolt. Mégsem bírtam másra gondolni, csak arra, hogy ez Sarah egyik elveszett álma lehet.

Egyszerre csak észrevett, és a keze összeszorult az ezüst tortavágón. Szikrát szórt a szeme; megfeledkezve magáról és a vendégeiről úgy förmedt rám, mintha mindenki előtt le akarna döfni azzal az életlen szerszámmal.
- Téged nem hívtalak meg! – kiabálta, és fenyegetően megrázta a tortalapátot.
Most rontottam volna el sokadszorra is élete legszebb napját? Nem akartam, Sarah – formálta volna a szám, és szégyenemben el akartam rejtőzni valahová – egy apácarácsos térelválasztó mögé bújtam volna, de a környezet ismét olvadni kezdett körülöttem.

Arra eszméltem, hogy borzasztóan fázom. Fogcsikorgató hidegben álltam, egy szál ingben és nadrágban, ritkás, kopasz erdő közepén. Követtem a hóban hagyott láb – és vérnyomokat, amíg egy tisztáshoz nem értem: a közepén ott feküdt kiterítve valaki, keze-lába négyfelé mutatott, mintha csak egy hóangyalt készülne formázni.
Akkor rádöbbentem, hogy Iason az.
Odarohantam hozzá, mellé térdeltem, kitöröltem a szeméből néhány véres hajcafatot… a bőre forró volt, láz gyötörte, élt, mint én magam… Nem válaszolt, ha szóltam hozzá. Fennakadt szemekkel bámulta a fák ágait, mint aki felkészült a halálra, és arra vár, hogy az lecsapjon rá.

Elkárogta magát az első varjú – odakaptam a fejem, és megláttam, hogy a társait hívja. Egyre többen repültek a tisztás felé, és leszálltak Iason köré, egyikük belevájta a csőrét Iason sebesült lábába. Ha lett volna a közelemben egy darab kő, felragadom és agyonütöm vele, de így csak félresöpörni tudtam. A madár meglebbentette szárnyait, hátraugrott, de tovább károgott – mind többen gyűltek körénk, és amint elhessegettem az egyiket, három másik ugrott a helyére. Ezek szét akarták tépni Iasont.
Könnyek szöktek a szemembe a dühtől és a tehetetlenségtől. Kerestem egy vastagabb ágat, hogy azzal kergessem el a varjakat, de addigra azok rám sem hederítettek már.
- Még él! – ordítottam. – Rohadt dögök, még él!

Végigfeküdtem Iason testén – szikár volt, teljesen emberi, vámpírvért sosem látott izmokból és inakból állt. Egy varjú kettőnk közé szorult, majd erőlködve kikapálózott a hasfalam alól. A lábam a lábain, a kezem a kezein, ujjaim átkulcsolták az övéket – az arcom napfogyatkozás-módjára befedte Iasonét. Ha látott is engem, ahogy Sarah az imént, nem adta semmi jelét.
- Meg foglak védeni – mondtam halkan, mire hasító fájdalmat éreztem a hátamban. Ahogy egyre többen lettek azok a könnyű, egymást érő, puha-szárnyú testek, mind jobban szorítottam az ujjaim Iason ujjai köré. - Meg foglak védeni!
A következő dolog, amit markoltam, Iowa kemény, zúzalékos földje volt. Az én rétemen hasaltam megint, nap sütötte a hátam, Miss Ingrams szoknyájának alja ott libegett az orrom előtt a lágy szélben.

Nem akartam bedőlni a játékának. Tudtam, hogy miért ezeket a képeket mutatta meg nekem. Összeszorítottam a fogaimat, de már nem maradt erőm ahhoz, hogy felálljak:
- Sarah miatt jöttem. – A hangom ekkorra erősebb, súlyosabb volt, nem egy serdülő fiúé. – Ő a kettőnk felelőssége Iasonnal, mi tehetünk arról, hogy idáig jutott.
- Tehát a gyermekedet választod? – hiába nézett rám olyan pillantással, amivel valaki másban talán sikerül kétséget ébresztenie. Bólintottam csak. – Akkor már csak az áldozatra lesz szükség. És egy kívánságra. Egy pontos kívánságra.
- Kean az áldozat, nem? – kérdeztem vissza.
- Az álomorzó hasznos démon – mondta, míg lehajolt hozzám, és kezébe vette az állam, hogy a zsebkendőjével letörölgethesse az arcom. Vörös foltok kenődtek rá a tiszta damasztra. – Legalább annyira jó csereáru, mint amit adok érte: Yayát magaddal viheted, hű lesz hozzád. Ezért aztán valami mást kell kitalálnod.
- Nekem nem kell az a lány. És különben is, mit adhatnék én?
A legszebb mosoly volt, amit valaha is láttam. A hónom alá nyúlt, az ölébe húzott, és a kifordított zsebkendőjével leitatta a homlokomról Iason véres verejtékének utolsó cseppjeit is.
- Egy darabot önmagadból, primogén. Egy darabot a lelkedből.

Dante elmondta egyszer, hogy az a vámpír, akit a menedékében ölnek meg, a tényleges világban is elpusztul. Ahogy ott pihentem ennek a nőnek a mellén, a fejemben egy gőzgép zakatolt, ahogy a gondolataim újra és újra visszataláltak a hóban haldokló Iasonhoz… De akkor már késő volt. Olyan pici és hegyes fogak nőttek az asszony szájában, amilyenek Karinéi voltak. Szinte kíváncsi lettem, milyen érzés, ha átütik a bőröm.
- Mi a kívánságod, primogén?

Ami egyenértékű lenne a vérem erejével? Sarah vajon mit kívánt volna a helyemben? Azt, hogy mindenki táncoljon az esküvőjén? Hogy Iason újra szeresse? Mégis, mielőtt mindez átfutott volna az agyamon, fennhangon is kimondtam:
- Sarah legyen megint olyan, mint régen.

Belém mart. A fájdalom elhanyagolható volt a leírhatatlan érzés mellett, hogy valami, ami legbelül én vagyok, lassan távozik belőlem. Még csak nem is bántam.

Az út olyan volt, amilyennek lennie kellett, ha egy cinnia primogén elindul: vagy mindenki tud róla, vagy senki. Ez utóbbi esetben Jeremi maximum engem vitt volna magával, mint a vadászát és a testőrét, meg esetleg az én felügyeletemmel még azt, akire okvetlenül szükség van, mindezt teljes diszkrécióval. Az, hogy a másik lehetőséget választotta, árnyalni kezdte számomra, mit is várhatok majd a közeljövőben. Azért kellett mennem, mert közöm volt Sarah-hoz, nem mert a vadászának tekint.
Mindenesetre a kardomat magammal vittem.

A család biztosította az utat, ameddig lehetett, majd az Aradia óhajtotta protokoll betartása végett egy ponton túl elmaradtak a kísérők. Besétáltunk a boszorkány templomába, mélyen a föld alá. A máglyatöltelék jól számolta ki a helyet hová vájja: mindenféle vámpír, vagy halandó lakta településtől épp elég messze volt, hogy kényelmetlenül érezze magát a látogató.

Kivontam a pengém, és felkészültem egy több mint tizennyolc órás éberségre. A fejem felett nedves kőlapokon vízcseppek híztak. A sarkokban pókhálók. Időnként apró karmok motoszkálását hallottam. Patkányok. Félrehúztam a számat. Cinnia voltam - nem kedveltem az ilyen helyeket.

Undorodva összerándultam, mikor valami fehérség a vállamra hullt. Érte nyúltam, hogy lesöpörjem, de meglepetten éreztem meg, hogy jószerével a semmibe ütközik a kezem. Csak a hideget éreztem. Aztán egy másik táncolt át a szemem előtt. Majd a következő, aztán egyre több. Hópelyhek a föld alatt, ahol se ég, se felhő. Összehúzott szemmel lassan körbefordultam. Sehol nem láttam senkit, az egyre sűrűbb pihék eltakarták a barlangjárat folyosóit.
Aztán a közvetlenül előttem pihenő Jeremi megmozdult. Gyengén ingatta a fejét, mintha nehezen ébredne.
- Primogén? - hajoltam enyhén felé. A szája zárva maradt, a hangot a falak árasztották, s az egyszerre leeső vizcseppekkel visszhangzott. Nem nyitotta ki a szemét. Rajtam végigfutott a hideg. A markom erősebben szorult a kardomra, bár tudtam, hogy nem fogom használni.
"Iason."
- Aradia... - mondtam nagyon halkan. - Mit óhajtasz tőlem, boszorkány?
"Te jöttél hozzám, Iason. "
- Ez csak illúzió - suttogtam. -Nem altatod el az éberségem.
"Mióta reménykedsz abban, hogy a körülötted levő valóság nem több, mint álom, amiből felébredhetsz?"
Nem feleltem neki a továbbiakban. Az ember beszélhet magában, de csak az őrült vitázik a káprázattal.

"Azt gondolod, Aradia semmi" - lehelték a hópelyhek. Lassan már vékony, de egyre hízó réteget képeztek Jeremi vörös haján.
"Iason! Nem válaszolsz nekem?"
Ügyet sem vetettem a szavára. Féltérdre ereszkedtem, hogy megtisztítsam a uralkodóm a tiszteletlen hótól.
"A primogéned hozzám folyamodik tanácsért, de a lábát nyaló kutyájának már nem vagyok elég jó.."
Halk, többszólamú nevetésbe folyt a hangja. Leráztam a vállaimról a kabátomat, hogy a Beatrice-re teríthessem.
"Tudod, mit érzek rajtad Iason? Önteltséget... Haragot... Félelmet..."
Aprólékos gonddal rendeztem el az alvó testen a nehéz anyagot. Nem mintha komolyan számítana. Akár valóság a hóesés, akár illúzió, nem árthatna neki - Jeremi azonban azt parancsolta, hogy vigyázzak rá; hát megtettem amit lehetett.
"És egy démon szagát, Cinnia Iason..."
Megermedt a kezem.
"Rajtad hagyta a nyomát, úgy bizony, megbélyegzett magának, Iason. Az ő prédája lettél, sosem szabadulsz tőle. Eljön érted Iason, újra..."
Kétségbeesetten hördültem fel. Aradia elégedett kacaja sötétségbe borította a szemem előtt a havat. Ebben a hirtelen jött, jéghideg és fekete masszában felvillant két szem közvetlenül az orrom előtt, ahol Jeremi arcának kellett volna lennie. Éreztem a démon jelenlétét, láttam a sárga lángját. Nem volt több mint egy pillanat, már a lábaihoz vetettem magam.
"Ostoba félvér! Hát végképp vereségre kárhoztatod magad??"
Nem Aradia előtt alázkodtam meg. Ezt ő nem értheti. Jeremi a primogénem volt. Vakon bíztam és engedelmeskedtem. A boszorkány sziszeghetett kedve szerint; én úgy maradtam, összeharapott fogsorral.

Míg.

A primogénem.

Nem ad... más parancsot.

Némi tanakodás után úgy döntöttem, inkább az elindulás előtt veszem fel a páncélt, mintsem magammal cipeljem, és a küszöbön öltözzek át. Ezzel persze vállaltam azt is, hogy az odaúton ebben fogok ülni a kocsiban, és a megérkezésünk után ebben fogok hegyet mászni.

Kénytelenek voltunk két autóval menni, mert Iasont és Sarah-t képtelenség lett volna egy légtérbe ültetni. Gretchen szeretett volna csatlakozni hozzánk, legalább az út autóval megtehető szakaszára, erről azonban Yaya igyekezett lebeszélni. Bár világosan nem mondta meg, miért kell halandó sofőröket magunkkal vinni, úgy sejtettem, ott kell majd töltenünk a nappalt. Ezt a gondolatomat viszont féltem megosztani bárkivel is.
Iasonnal akkor sem váltottunk túl sok szót, amikor újra felöltöztetett a páncéljába. Nem akartam ezt – a rideg udvariasságot. Eltűnt minden, ami a kapcsolatunkat belsőségessé tehette volna.

Nem tudom, hogy ez az időszak miről szólt közöttünk. Talán Iason azt nehezményezte, hogy a máskülönben kellemes angliai tartózkodását (le sem tagadhatta volna, hogy mennyire élvezi) ismét félbevágja egy kellemetlen esemény. Herótja volt már ettől az egésztől, míg engem a „túllenni rajta” motivált, addig ő legszívesebben távol tartotta volna magát az eseményektől.
Kean vele és Yayával ült az első autóban, és szerintem sejtette, mi vár rá. Vele sem sikerült túl sok szót váltanom, de éreztünk mindketten: az élete sosem volt annyira tele, hogy ténylegesen kiüresedhetett volna; nem igazán törődött azzal, hogy most ide sodorta az élet.
Vámpírbélyeget viselt a nyakán, egyértelműen tartozott valakihez – hogy megszökött-e tőle, vagy az engedélyével távozott-e, nem firtattam. A téli napforduló estéjén, mielőtt útnak indultunk volna, megkönnyebbült kifejezés ült az arcán.

Egész idő alatt Sarah-val voltam a másik autóban, és ez felért egy igazi próbatétellel. A hang egy ideig képes volt kordában tartani, de magamra nézve is szánalmasnak éreztem, hogy tíz percenként ráparancsolok: ne mozogj, ne beszélj, olyan automatikusan, mintha egy tamagocsit etetnék.
Ahol az autók megálltak, olyan sötétség honolt, hogy magamtól sosem találnék oda, de gyanítom, vissza sem. Yaya éjjellátó optikát tett a szemére, Keannek ilyen nem jutott, úgyhogy gyakorlatilag végig a nyomunkban bukdácsolt, míg Sarah a nyakamba csimpaszkodva kapaszkodott a hátamon, lábaival átkulcsolva a derekamat.

A vámpírszem csalóka – tulajdonképp olyan, mint bármely más ragadozó szeme. Sokan azt hiszik, hogy vaksötétben is látunk mindent, de ez nem igaz. Tompa városi fényekhez, egy keskeny holdsarlóhoz hozzáigazítja magát pillanatok alatt, de vaksötétben nem tud mit csinálni. Márpedig nem volt holdfény, a csillagokat is alig lehetett látni a fátyolfelhős égen, és se közel, se távol nem akadt egy nagyobb város, ami körvonalaiban derengett volna. Többé-kevésbé bukdácsoltam előre Iason nyomdokaiban, aki Supermanhez hasonlóan talán még a betonon is átlátott volna.

Akkor kezdtem megrémülni, amikor megéreztem, hogy fáradok – és a horizonton derengő fény nem ember lakta településből ered, hanem a felhőkön tükröződő hajnali napfényből. Épp készültem volna szóvátenni, hogy már nem bírom soká, és hamarosan fáraó-múmia pózba vágom magam, amikor Iason megtorpant előttem, én meg csaknem nekimentem a hátának. A hangok alapján vaskos zsanérok csikordultak meg, és kinyílt egy ajtó, a föld pedig szép lassan, fejmagasságú darabokban elnyelte a vadászt.
Letettem Sarah-t a földre, aki nyafogással fogadta, hogy megfosztják a lovacskájától. Fekete kísérőnk ott állt köztem és valamiféle pincelejárat között, amiben lépcső vitt lefelé.
- Mi van az apátsággal? – kérdeztem.
- Az csak az előszoba. Ha a tényleges rejtekhelyén ki lenne rakva egy tábla, hogy „Itt lakik Aradia”, egy nyugodt perce sem lenne.

Ebben volt valami. Az idősebb vámpírok mindig is vonzó fogásnak számítottak akár a feltörekvő fiatalok, akár a magányos vadászok számára – legyenek azon vámpírok, halandók, vagy bármilyen más lények. A vízválasztó valahol ötszáz évnél kezdődött – az ennél idősebbek sokszor már csak a gyermekeiken át tartották a kapcsolatot a külvilággal, nem vadásztak, és csak a saját fajtájuk körében bocsátkoztak üzleti vagy politikai ügyekbe. Az ennél is idősebbek pedig egyszerűen megölték, vagy gyengének ölelték be a gyermekeiket, attól való félelmükben, hogy azok a vérükre törnek. Ez a római vámpírokra kevésbé volt jellemző, hiszen ők viszonylag fiatal múltra tekintenek vissza – de a négy-ötezer éves vámpírtörzsek esetében az ilyen játszmákat nagyon is komolyan vették.

A sötét lépcsősor alig akart véget érni, engem pedig – szégyen és gyalázat – üldözött az álmosság. Amikor végre leértünk egy, a visszhangok alapján nagyobb csarnokba, Kean nehezen kezdte szedni a levegőt. Gyufa sercent, és Yaya meggyújtott egy fáklyát, majd arról egy másikat; a boltívekről visszatükröződő fényben kirajzolódott egy legalább ezeréves pince. Olyan volt, mintha Moria csarnokaiban járnánk. Sarah halkan dúdorászni kezdett, Iason pedig körbenézett, és félreérthetetlen hangsúllyal azt kérdezte:
- Hol van Aradia? Miért várat minket?

Abból, ahogy rám pillantott, egyértelműen kiolvastam, hogy csapdát sejt – és ha én mégiscsak elaludnék az első reggeli napfényre, ő éber lesz, és harcra kész. Yaya közben odalépett Kean-hez, biccentett felé, mintha azt mondaná: "itt az idő". Sarah hátulról Kean nyakába csimpaszkodott, kisgyerek módjára átkulcsolva lábaival a srác derekát. A fekete lány nem tette szóvá, hogy az álomorzónk még mindig magával cipelte a máskülönben pillesúlyú Sarah-t.
Én viszont annál inkább. Megfogtam Iason karját, amikor meg akarta állítani, Yaya pedig kezében egy lángoló fáklyával, a homlokára tolt éjjelátóval szinte csak hátravakkantotta:
- Legyetek türelemmel. Először a halandóval kell találkoznia, aztán a lánnyal; ti csak utána kerülhettek sorra.

Szerettem volna tiltakozni, de ezúttal Iason tartotta elém a karját, megálljt parancsolva. Fél perccel később a fáklya narancssárga fénypászmája eltűnt a szemem elől, mintha a hordozója elfordult volna a folyosón. A fény távoztál viszont egy másik fény közeledett: ólmos lassúsággal teltek a percek, hátam egy oszlopnak támasztva, és lassan csúsztam le, ahogy a lábam feladta.
- Te, Iason… - már a szám is alig mozgott - …jóllakottan nem bírom fent tovább…
- Nem is számítottam másra – felelte keserűen, majd hozzátette: - majd én őrködök.
Mire sóhajtottam volna egyet, az álom utolért.

- Nézd azt a rózsát. Nem csodálatos, ahogy a félig kinyílt bimbó megfagyott?

Iasonnal kart karba öltve sétálgattunk a havas kertben. Hosszú, fehér bundát hordtam, alatta a kardom és a lőfegyverem. Az őreim, akik velem érkeztek, jobbára a lakosztályom körül henyéltek, Naomi felségterületén ugyanis csak részleges jogokat élvezhettek, Jeremi pedig nem erősítette meg az itt tartózkodásom jogosultságát. Valójában nem is nagyon beszélt velem, úgy tűnt, a primogén is elszakadt kissé az őt körbevevő valóságtól. Anglia nagyon is alkalmas volt erre a terápiás begubózásra.

- Szép nagy kert, békesség, séták az ápolóddal. A Torony? Elképzeltem a zsúfolt, lármás nagyvárosokat, amelyekben elveszek, elsodródom... maguk alá gyűrnek az erőszakos impulzusok.. Szívem szerint megnyújtanám a vakációnk, de ez nem rajunk múlik.

Ahogy teltek a napok, egyre inkább éreztem, Iasont komoly trauma gyötri, ami csak áttételesen kapcsolható Jeremihez. Szórakozottan filozofált, de tőle eltérően, most nem alkotott véres-gyilkos gondolati mesterműveket. Ha el is indult valamerre az elmélkedésben, egyre gyakrabban hagyta félbe azokat, s elhallgatása mögött valami olyan félelmet éreztem, amit nem tudtam mire vélni. Gondosan ügyelt arra, hogy még csak véletlenül se hagyjon támpontul szolgáló nyomokat.

- A primogénünk, gondolod, maga is szivesebben tartózkodik itt, ugye?

Iason megfigyelőképessége mindemellett a régi maradt. Jeremin tényleg látszott, hogy kezdi belakni a birtokot, és mind jobban élvezi a győzelmével együtt járó elfogadást. Szóba elegyedett más Cinniákkal is, társasága nem szűkűlt már rám, vagy Naomira. Úgy gyakorolta a primogénsége erejét, ahogy korábban Iason felügyelete alatt tréningezett a vívóteremben.

Sarah-t viszont alig láttuk, sőt: én magam egyszer sem találkoztam vele. Ahogy felnéztem a kastély ablakaira, az egyik vörös függöny meglebbent, mintha akkor és ott húzták volna sebesen a helyükre. Nem láttam ugyan kristálytisztán a sápadt kezet, de valamiért úgy éreztem csak egy Beatrice ujjai lehettek.
Az üveg kellemes narancsszín fényt árasztott ki az éjszakába. Otthonos volt, szinte hívogató, még a mi fajtánk számára is.

A szőke hajtincseket meg lehet, hogy csak odaképzeltem.

Ha lett volna valaki az udvartartásunkban kívülálló, bizonnyal furcsállja azt a nyugalmat, amiben az Úrnőnk halála óta feszülő hangulat észrevétlen feloldódott. Először is: senki nem beszélt többé Róla. Fennhangon én sem. Jeremi pedig úgy tűnt, megkapja mindazt a respektust, amivel egy Cinnia a családfőjét csak illetheti.

Habár mindig fordulhatott volna Gretchenhez és hozzám, mégsem tette. Amúgy is kevesebb ideje lett. Magánbeszélgetésünk már régen nem volt olyan, mint utoljára a hegyekben. Talán hiányzott? Azt hiszem, igen. Kezdtek rá mind igényt tartani: hiszen ő volt a primogénünk.

Kihúzta magát, végre nem olyan pökhendien, mint eddig, elkezdett természetesen mozogni a csupa sötét hajú, fehér arcú kísértet között. Hogy a belsőjében milyen változás ment végbe, csak találgatni tudok.

Én jóformán semmit sem csináltam. Bámultam a ködös dombokat és emlékeztem-emlékeztem, míg bele nem káprázott a szemem a múltba.

Gretchen felajánlotta, hogy velem marad egy időre, de inkább lemondtam a társaságáról. Óhatatlanul is inkább a terhemre lett volna, úgy éreztem, bár az ódzkodásom csak azzal kecsegtetett, hogy mindenkitől elvágom magam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már éjjelek és nappalok telltek el, és talán csak a lovaimmal és a kutyáimmal váltottam szót.

A másik ami kissé aggasztott, hogy egyre aluszékonyabbnak bizonyultam. Rohamokban tört rám a fáradtság és letepert éjjel, vagy nappal volt is - elaludtam.

És álmodtam.

És álmodtam.

És álmodtam.

Ahol időnként a mély hideg alatt megszólalt Légió.
"Mutasd meg Iason... hogy tudsz tüzes is lenni."

Olyankor üvöltve ébredtem fel, és nem mertem lehunyni a szemem sokáig. Égő pillantással kísértettem a kihalt nappali birtokon. Az emlékeim martak, mint a sav. Nem akartam őket, nem akartam ezt az önmagamat, nem akartam Gretchen engem túl jól ismerő, vörös szemeit, hogy meglássa a gyengeségem, amit csak három ember tudott: én, Légió, és... Sarah...
De amit ennyien ismernek már nem titok.

Közeledett a karácsony, ezzel együtt a rettegett téli napforduló, amikor is mi majd szépen felkerekedünk, és elmegyünk abba az isten háta mögötti apátságba, hogy találkozzunk Szent Aradiával, a Boszorkányok Messiásával, a Vér Nélkül Valóval, a Kövekben Lakozóval, és így tovább, és így tovább…

Sarah, ha létezik egyáltalán ilyen, egyre rosszabb állapotba került. Shakespeare sem tudott volna ilyen élethű bolod hősnőt színpadra álmodni. Bájos, szőke kislány volt, a rendszeresen kapott vérnek köszönhetően nem is viselkedett agresszíven – de villogott a szeme, akár a kígyóé, és a nyelve is gyorsan pergett, nem-emberi-ész – gyorsasággal. Iasontól nem volt könnyű távol tartani, mert örökké a közelébe kívánkozott.

Ezzel persze nem volt egyedül… de engem pillanatnyilag nagyon is lekötött az az eddig ismeretlen érzés, hogy egy rakat vámpír, ghoul és halandó szolga úgy néz rám, mintha egyszerre lennék a szemükben igazságos Salamon király, és valami múlt századi diktátor. Féltek is tőlem, meg nem is: akadt, aki erőltetett lazasággal kezelt, mintha próbálná felvenni a „ritmusomat”, így aztán újból és újból szembesültem a személyemmel kapcsolatos előítéletekkel. De a tisztelet, ami körülvett, valahol mélyen kellemes érzéssel töltött el. Ilyesmiben még sohasem volt részem.

Kean is megérkezett a kastélyba, de Sarah nem vett róla tudomást – vagy nem ismerte fel, vagy egyszerűen nem törődött vele. Kínos várakozás következett – senki sem társalgott már a másikkal; Iason nyíltan került engem, de ez nem volt meglepő, mivel majdnem mindenkivel így tett. Ha mindenképp társaságra vágytam, Naomi közelébe férkőztem; ő egész éjjel serényen tett-vett, intézte a birtok ügyeit, mellette akkor sem unatkoztam, ha csak figyeltem, mit csinál. Aztán az egyik ilyen alkalommal megszólalt a csipogója – rám nézett, aztán lesietett a kastély elé, velem a nyomában. A fehér köves bekötőút túlsó végén, az elektromos kapunál támadt némi bolydulás egy váratlan látogató miatt. A hőkamerák szerint a testét átjárta a meleg, ezért néhány őr díszkíséretében ugyan, de beeresztették.

A lány – vagy nő – csonttá fagyott a kinti épp hogy fagypont körüli hőmérsékletben – ami nem is csoda, mert igazi afrikai fekete volt, húsos szájú, sok copfot viselő. Amikor be akart mutatkozni és megláttam, hogy két pár kesztyűt visel egymás fölött, inkább bekísértem a hallba, és leültettem a kandalló mellé udvariaskodás helyett.
Levette a sapkáját, kicipzározta a dzsekijét – ahogy elkezdett fölengedni, megéreztem a szagán, hogy valami nem stimmel vele. A még mindig ugrásra készen álló Naomi is felfedezhette ugyanezt: a lány ghoul volt, vámpírvér párolgott a pórusaiból; lehetett akár ötven éves is, kiába látszott húsz-huszonötnek.

Gretchen, kicsivel később Iason is csatlakozott hozzánk – aki ráadásul született undorral viseltetett az efféle emberek iránt, és ez nem is tudta, nem is akarta leplezni. Legalább negyed órába és két csésze teába telt, amíg beszédre bírtuk fogni.
- Bocsánat – mondta a csésze sarkához csücsörítve -, három napja úton vagyok.
- Aradiától? – kérdeztem, mire csak bólogatott.

Tényleg nem volt jó állapotban, de nem is adott okot aggodalomra – Iason viszont ekkor elvesztette a türelmét, és otthagyott hármunkat a lánnyal, néhány őr vigyázó tekintetével felügyelten. Azon tűnődtem, hogy ágyba kéne dugni a lányt, és aszpirint adni neki, mert jelen állapotában használhatatlan bármire is – de nem került rá sor. Fakó szájára is visszatért a szín, a teája mellé most már a süteményes tálból is vett.
- Én leszek a kalauz. – Egy morzsaszemet lesöpört a szája széléről. – Ismerem az utat az apátságig. Csak négy embert vihetek magammal, fegyveres kíséret és minden más kizárva. A primogént, a damfirt, a beteg lányt és a cserejátékost.
- Kit?
- Aki felvált engem a szolgálatban. Éppen ideje volna, hét éve döglődöm ezen az istenverte helyen. Nem bírok ki itt még egy telet.

Szóval erről van szó. Aradiának halandó szolgák kellenek… ez teljesen érthető, ha egy ennyire izolált vámpírról van szó. Kell kapcsolat a külvilággal, kellenek az emberek, akik a hivatalok nyitvatartási idejében intézik helyette az ügyeket.
- Mi van azzal az őrrel, aki a levelet vitte? – Naomi most is gyakorlatiasabb volt nálam.
- Már nincs meg. Biztonsági okokból… muszáj volt, ugye…
Naomi félrehívott, hogy közölje, neki ez a dolog egyáltalán nem tetszik. Persze én is nekiállhattam volna szívózni a részleteken, de ha már eddig eljutottam, akkor most nem kezdek el kételkedni. Végig fogom csinálni, ha törik, ha szakad – még ha nem is tudom, mi következik utána.
A lányhoz fordultam, aki addigra eltüntetett egy egész tál pöttyös kukit*:

- Mikor indulhatunk?

- Magam után küldettem Gretchennel. - Hagytam egy kis időt Jereminek, hogy átgondolja amit mondatam. Egy: a helytartója a háta mögött az utasításomra cselekedett. Kettő: biztos voltam a győzelmemben. - A cinniáknak nincs tradicionális férfi uralkodói öltözékük. - A hangom színtelen volt. A szavak egyformán hagyták el a számat, mintha felsorolnék valamit, egy listát, amihez nem fűznek érzelmek: fű, fa, virág. Úgy bámultam a láda mélyébe, mintha kútba néznék. - Ezt akartam viselni... amikor trónra lépek.

A szobában mélyebb lett a csend, mint egy kútban. A primogénem percekig néma volt.

- Iason. Én ezt nem vehetem fel.

- Talán nem érzed megfelelőnek egy primogénhez? - lehet, egy kicsit durvábbra sikerült, mint illett volna, de nem tudtam másképp kivédeni az elutasítását, mint ezzel a megjátszott sértettséggel. Felsóhajtottam és felé fordultam. - Legalább próbáld meg... nagyjából egyforma a méretünk, még ha az alkatunk különbözik is. Könnyen rád igazíthatom...

Én magam helyeztem el saját kezemmel a fémburok sok, egymáshoz avatottan hajló illesztését. Jeremi kényelmetlenül forgolódott a páncélban, látszott rajta, hogy sem a súlyát, sem a szorítását nem érzi biztonságot sugallónak. Szemérmesen vetkőzött és lesütött szemmel tűrte minden rajta végzett tevékenységem, mint egy süldő iskoláslány. Ezért nem láthatta, amikor a mellvértet szíjaztam rá, hogy néztem a párbajban rajta ejtett sebet. Még nem forrt össze. Nem is fog. Az én pengém nem akármilyen. Megcsapta a vérszag az orrom... Inkább lehunytam a szemem és összeszorított fogakkal dolgoztam tovább, míg...

- Na milyen? - kérdezte zavartan, miután tétován tett benne pár lépést. Minden mozdulatára összecsendültek a finom lemezek, mintha kikacagnák a tapasztalatlanságát. Velük mosolyogtam.
- Megjárja. Azért majd gyakorolj benne egy kicsit. Így olyan vagy, mint aki jelmezbálba készül és csörömpölsz, akár a az esküvöi kocsi után kötött konzervdobozok. - Erre rámvigyorgott és valami heroikus pózba vágta magát, amitől inkább már csak fejcsóválva elfordultam. Magam sem hittem, mikor aztán a következő szavakat hallottam tőle: - Oké, oké, gyakorolni fogom. Hallod, rokon? Majd könyvekkel a fejemen sétálok, hogy egyenes legyen a tartásom, meg minden.

Szórakozottan bólintottam rá. Végülis csak egy ötlet volt, aféle cinnia variáció, az öltönyre-nyakkendőre. Amúgy a páncél kifejezetten ellenálló, tekintheti úgy, mintha golyóálló mellény lenne rajta. Megnehezíti, vagy teljesen meggátolja sokféle támadás kivitelezését, például a hővel szembeni ellenállásának köszönhetem, hogy egészben úsztam meg Drezda bombázását a második világháborúban. Jeremi halkan beleköszörülte a torkát a gondolataimba.

- Nézd... végülis csak egyszer láttam, hogy hordod... és szerintem jobban is sikerülne, ha... rajtad látnám. Iason... ha megkérlek... felvennéd?

Hátat fordítva bújtam ki az ingemből. Aztán kioldottam az övem, és kigomboltam a famerom. A nadrág leszánkázott a lábfejemig. Kiléptem a cipőmből.

Én nem szorultam Jeremi asszisztálására. Nagy gyakorlatom volt benne, hogy egymagam rövid idő alatt felöltsem a vértezetet, nemegyszer meg kellett ezt tennem, s mozogni is úgy tudtam, mintha nem is rideg fém lenne a testem burka, hanem puha szövet. A danpeal ügyesség elfolytott minden zajt. A váll-lapok megszélesítették, a hasfal feletti rákfarok mintában egymásra boruló lemezek optikailag keskenyítették a testem. Nem szoktam kortárs rajzfilmet nézni, de el kellett ismernem, főleg miután Gretchen szembesített pár figurával, hogy kis plasztikai retusálással beleférnék a műfajba. A páncél elvesztette az ormótlanság minden érzetét, könnyűnek tűnt ha én hordtam. Hangtalanul fordultam körbe Jeremi előtt: az egykor véres tüskék extrém díszítésnek tűntek, amin gót hullámvonalat vetve akadt fenn pár hajtincs. Még a köpeny hiányzott, hogy tökéletes legyen. Sajnáltam, hogy ebből a szögből nem látom magam a tükörben.

- Igy kell hordani. Primogén? Primogén? - Jeremi még csak nem is bólintott. Némán kísérte végig az egész jelenetet, a vetőzésemtől kezdve. Úgy bámult rám, majdnem üres tekintettel, mint aki először lát danpealt életében.

Míg a nagybelépőmre készültem, megtaláltam a hátizsákom alján a dobókockákból fűzött láncomat. Ez a vacak legalább tíz éve jött velem mindenhová, és afféle szerencsehozóként funkcionált. Gondoltam, ez a közeljövőben még jól jöhet, úgyhogy felkötöttem a nyakamba.

Aznap éjjel Naomi és Gretchen ugyanannak a kanapénak a két szélére húzódva ültek, mint két felvilágosult, modern kori dáma - viktoriánus eleganciával; Iason Gretchen balján egy oroszlánlábú karosszékben, amelynek vert csipkével borították a fejtámláját. Én pedig hármuk tökéletes ellenpólusaként egy empire széket lovagoltam meg szemből. Ha ezek hárman mégis zavartatták volna magukat valami miatt, az nem is annyira a magatartásom, mint inkább az összejövetelünk célja lehetett.
- Rögtönzött családi kupaktanács – mondtam, és a lányok előtt álló márványasztalra ejtettem egy fénymásolt térképet. – Mint azt Naomi gyermekével… hogy is hívják?
- Margalit – segített ki, de közben a körmeit nézte.
- Szóval Margalittal kisilabizáltuk, Aradia egy elhagyott apátságban él a skót felföldön. Ott, ahol becsillagoztam. – Gretchen szemén láttam, hogy a jelzést keresi a térképen, de Iason továbbra is kínos figyelemmel bámult engem, míg Naomi unottan (vagy sértetten) nézte a harsinyája rácsait a térdén.

- Arra is rájöttünk – folytattam -, hogy nem lehet hozzá csak úgy beállítani. A szokásos eljárás általában az, hogy küldenek hozzá egy felcicomázott követet, akit ő, vagy a bérencei, vagy az udvartartása elfog, kivallat, aztán megöl. Ha elég nagy horderejű a kívánság, vagy elég nagy a várható jutalom, akkor Aradia küld valakit hozzánk, aki elkísér minket hozzá, beszél a nevünkben, satöbbi. És kell egy „áldozat”. Hogy miféle, azt nem értem pontosan, de önkéntesnek kell lennie, és csak halandó személy alkalmas rá.
- Akkor hívasd ide a közdémont. – Naomi és Gretchen egyszerre néztek Iasonra, aki ezt könnyedén lerázta magáról. – Szerintem önként is megtenne bármit Sarah-ért.
- Már felhívtam telefonon, és utaltam neki pénzt a repülőjegyre. Azt mondta, majd hív, ha leszállt Londonban.
- Már csak egy ágyútöltelékre lenne szükség. Naominak biztos vannak tippjei…
- Majd kitalálok valamit – mormolta halkan az emlegetett, de egyre inkább az az érzésem támadt, hogy lélekben nincs is jelen.

Így aztán a hosszúra, jól felvezetettre és alaposan kitárgyaltra tervezett primogéni nagymonológom el is sikkadt. Gretchen térdei Iason felé fordultak, egész lényével rá figyelt, míg Naomi az ő ellentéteként tökéletesen a háttérbe vonult, alighanem eggyé is olvadt volna a stilizált liliom-mintás tapétával. Mellőzöttnek érezte volna magát, vagy ez csak a nem szűnő ellenséges érzülete lett volna a vadász felé? Akárhogy is, láthatóan megkönnyebbült, amikor asztalt bontottam, és mehetett végre dolgára. Gretchen úgy tűnt, szívesen időzne még Iasonnal, aztán mégis magára hagyta velem, még az ajtóból is sóvárgó pillantásokat vetve a damfirra.

Lányos zavarban voltam a vadász mellet a minap történtek után. Bár egyikünk sem beszélt róla, sőt, mindketten úgy tettünk, mintha mi sem történt volna - mégis éreztem, hogy valami tovább változott köztünk. Azt nem mertem volna állítani, hogy "fejlődik".

Amikor kezdett kínosan érinteni, hogy Iason egész este engem fixírozott, odaléptem hozzá, bár közben elszállt minden bátorságom. Mit is akartam? Felkínálni neki a vérem, vagy inni az övéből? Banális dolgokat mondani neki, ahogy csak tőlem telik?

Mielőtt mozdulhattam vagy szólhattam volna, kinyújtotta a kezét, egyenesen a nyakam felé… azok a karcsú ujjak egyaránt képesek lettek volna simogatni és csontzúzalékká roppantani, Iason aktuális hangulatától függően. Mégis, a dobókocka-gyöngysorom találták meg és emelték fel kissé.
- Mi ez? Műanyag?
- Aha – feleltem, még mindig enyhe zavarban - , szerepjátékos dobókockák. El sem hiszed, milyen nehéz lyukat fúrni beléjük. A háromnegyede tönkre is ment közben.
- Le vagyok nyűgözve – mondta lesajnáló hangsúllyal, de láttam a mosolyt a szája sarkában.
- Szerintem jópofa – tettem hozzá. – Úgy nézek ki vele, mint egy punkzenekar gitárosa.
- Az, gondolom, különösen nagy teljesítmény lenne a részedről, ha egyszer úgy néznél ki, mint egy primogén – azzal leengedte a kezét, de nem lépett el tőlem.

Kihúztam magam, már csak az övtartómba kellett volna akasztanom egy-egy hüvelykujjam, és belehomorítanom, mint egy utcai bandavezérnek.
- Nem kell úgy kinéznem, mint egy primogénnek. Elég, ha olyan a kisugárzásom.
Erre Iason most már szélesebben is elmosolyodott, majd megkérdezte:
- Ebben mennél Aradiához, primogén?
- Csak akkor, ha nincs jobb ötleted – feleltem, de az arca egy pillanat alatt vált komollyá-komorrá, úgyhogy jobbnak láttam befejezni a viccelődést. – Ezen még nem gondolkodtam el. Azt hiszem, egy öltöny, plussz nyakkendő, az elég konszolidált volna… csak nehogy porszívó-ügynöknek nézzen…
- Ha megengedsz egy javaslatot – vágott közbe egész halkan -, nekem volna egy cinnia megoldásom…

Követtem, keresztül a kastély földszinti folyosóján, az ő szálláshelyére. Arra gondoltam, hogy biztos valami selyem-bársony-brokát csodát ad majd rám, valamit, ami a régi Cinnia estélyek eleganciájából maradt vissza. Lelki szemeim előtt elképzeltem őt háromszögletű, tollas D’Artagnan kalapban, még ha Iason jó száz évvel később jött egyáltalán világra… de a Napkirály kora illett hozzá. Abban az időben istenítették volna mindazért, ami a szépségén túl átlagon felülivé teszi, ám aminek manapság már csak anakronisztikus mellékíze maradt. Mint a vívás. Elfogadtam, hogy egy primogénnek tudnia kell karddal harcolni, még ha biztosra is vettem, hogy soha az életben többé nem lesz szükségem rá.

Iason szobájában azonnal szembesültem a gondolatmenetem téves, de legalábbis istenkáromló mivoltával: faragott állványon pihenve is figyelmeztetett a kardja, hogy ne becsüljem le a jelentőségét és erejét. Olyan volt, mint a katolikus templomokban az Oltáriszentség tartószekrénye: az embernek ingerenciája támadt letérdelni előtte, vagy más módon tisztelegni neki. Annyira terelte magára az ember figyelmét, hogy észre sem vettem azt az acélszürke koporsót, amit valaki vagy valakik egyszerűen a szoba közepén hagytak.
- No igen, egy vámpírnál az a stílusosság netovábbja, ha egy fémszarkofágban…
Elharaptam a mondat végét. Iason felnyitotta a jókora ládát, és annak ellenére, hogy messze álltam tőle, beleláttam, és elfogott a remegés.
Ne, édes istenem, ne. Az nem lehet. Ezt… én… nem… én nem viselhetem…

…Iason páncélját!

Mi sem állt tőlem távolabb, mint, hogy egy másik férfival folytassak bármilyen szintű testi bizalmaskodást.

Ha erre gondoltam, az undor és a düh kerülgetett, keserűséggel vegyest, hogy sosem mosom le magamról a hegyvidék szégyenét.

Ugyanekkor döbbenten vettem észre, hogy kezdek beletörődni a helyzetembe. Találni akartam magamban valamit, bármit, amit felajz újra és erőt ad. Nem vagyok vesztes! Nem, nem, nem, nem! Anyám az éjben, valaha volt Úrnőm segíts rajtam! Dante, ha a te véreddel szívtam magamba a gyengeséget csak vérrel moshatom le, ugye?

Alig láttam a gondolataimtól, s magam is meglepődtem mikor észrevettem, hogy voltaképp hová vitt a lábam. A priomogénem ajtaja előtt álltam - a legmélyebb belső rutinból jöhettem, hiszen máskor mindíg az Úrnőm nyugtatott meg, ha gyötörtek a kételyek. Keserű mosoly ült ki a szám sarkába és már moccant a kezem, hogy belökjem a széles fa ajtószárnyakat, de meggondoltam magam. Finoman kopogtattam. Nem számítottam válaszra. Azt hittem, Jeremi még valamerre kóborol és lesz talán pár csendes percem odabenn egymagam, míg tehetek egy vérszegény kísérletet, hogy rendezzem a gondolataimat a múltba révedve.

Az alig hallható "Szabad"-ot hallva, a gondolat, hogy egy hang nélkül kéne elsettenkednem most, olyan fájdalmasan fordult meg a fejemben, mint egy jégcsákány.

Jeremi ijedtnek tűnt, ahogy félmeztelenül, éppen csak a derekára csavart könnyű ágytakarót viselve igyekezett felemelkedni a fogadásomra, mire én intettem: - Maradj csak.
- Valami történt? - habogta.
- Igen, primogén - úgy éreztem valami talán visszatérhetett a régi lángból a szemembe, mert a kölyök megremegett mikor ráemeltem a tekintetem. - Megszomjaztam.

Úgy emelte felém a csukóját mint akit megbabonáztak. A vére, váratlan asszociációkat emelt a felszínre: eszembe jutott a sós olvadt vaj íze.. Forró folyadék gőze.. Leves.. Sült.. Félig véresen.. Egyre hevesebben nyeldekeltem, nem elégített ki ez a pár korty. Ráharaptam a húsára. A primogénem összerázkódott de nem taszított el magától, sőt. Amikor térdeplő helyzetemből felnéztem rá úgy tűnt: kéjes érzetén alig tud uralkodni, szája sarka remegett, a szemét félig lehúnyta. A fogaim alatt éreztem őrlődni a teste rostjait. Vad vágy fogott el, hogy felfaljam, kitépjem a szívét és bekebelezzem mindenestől, ahogy az atyjával is tettem; rátérdeljek a szétszaggatott testére és szétfolyt vérbe hajtsam az arcom .

Az egyszer volt párbaj győztes emléke úgy árasztott el, mint egy orgazmus, de emlékként is jobb volt, mint bámi, amit férfit játszva Sarah karjában átéltem.

Végigharapdáltam Jeremi karját és ahogy felkúsztam rajta, a karmom beleakadt a mellén keresztben futó kötésbe. Ahol megvágtalak a párbajban, primogén. A géz megnyúlt, aztán alázatosan engedett nekem. Belenyaltam a lassan hegesedő sebbe. A nyálam érintésére felbugyogott a szívéből a vér.

Sosem fog begyógyulni, Jeremi. Ilyen az én ajándékom.

Egy örökkévalóságig fogod hordozni, primogén. Megragadtam a vállát, kimeresztett karmaim ráfeküdtek a bőrre és úgy nyomták, mint a lapjával fektett késpengék. Ő elomlott, én fölé térdeltem az ágyon. A szemem vörös-sárga fényben égett. Éreztem a démont, a harc hívását. Jeremi lassan, bizonytalan ritmusban lélegzett, gondolom letaglózta a danpeal illatom, a hajam érintése, ahogy míg ráhajoltam szétbomlott és végigterült a testén, mint egy baldachin, a szám érzése a bőrén.

A harapásom..

Hátrahajtotta a fejét. Én eltátottam az állkapcsom, a fogaim megnyúltan éktelenkedtek, az orromtól kezdve merő véres maszat voltam, ami lassan csöpögött alá. Jeremi önkívületben suttogott valamit. Nem kellett, hogy értsem. Anyám szavai jártak az eszemben "még az áldozataid is szeretnek". Biztos valami a génekből fakadó ősi szerelmi vallomás.

Én készen álltam a cselekvésre, és Jeremi várta azt. Azonban abban a szent pillanatban, mikor megmoccantam, még közelebbről már eljutott az agyamig a motyogása - Valami, amit.. - elképedve megtorpantam, mire primogén derékon ragadott és átfordult velem az ágyon. Éreztem, hogy fizikailag erősebb nálam és rosszul lettem a ténytől. Erős deja vu-m volt, mintha már egy primogénemmel szemben alulmaradtam volna hasonló helyzetben..

- Csak tőlem kaphatsz meg. - fejezte be ellágyult szemmel nézve rám és megsimította az arcom. Dühösen félrefordítottam a fejem és egy adag, a hirtelen mozgástól visszaköhögött vért köptem a lepedőre.
- A véred! - vakkantottam és ellöktem magamtól.

Meglehet, ő még mondott volna nekem valamit, én azonban nem álltam tőle eltérően semmilyen befolyásoltság alatt, ha a saját nyomorúságomat nem veszem annak. Rövidre zártam az éjszakát és a további párbeszédeket, egy kurta - Köszönöm, a vacsorát..-tal.

Iason illett ebbe a világba. Komor, szürke falak, sokszáz évnyi történelem szaga és poros íze a szájban – közben: a világ egyik legszebben ápolt parkja, sövénylabirintussal, óriás dámajáték-figurákkal és nyáron nyilván ragyogó rózsalugasokkal.
Az olvadásnak induló hó vattásan ropogott a cipőm talpa alatt, ahogy megkerültem az istállókat. Sosem jártam még ilyen furcsa éghajlaton, a párától másmilyennek érződött a hideg; a testem átvette a levegő hőmérsékletét és a pára megült a hajamban.
Halálos csönd volt és egy negyed holdsarló fénye mellett meglehetősen sötét is - csak valami furcsa surrogás hallatszott a távolból, aztán egy visszhangos koppanás még messzebbről. Száraz levegőhöz szokott orrom csak akkor érezte meg Iason szagát, amikor egész közel jártam már hozzá – és amikor rájöttem, hogy tulajdonképp célba lő.
Ami annál is bizarrabbnak tűnt a tények abbéli ismeretében, hogy még az én sasszemem sem látott tovább egy iramodásnál ebben a sötétben. Feltételeztem, hogy emlékezetből ismerte a célt.

- Egy kis feszültség-levezetés? – mosolyogtam megilletődötten.
- Gyakorlok. – Lehajolt, és kihúzott egy földbe szúrt nyilat maga mellől. - Te mit keresel itt?
- Csak sétálok - feleltem. Aztán félig magamnak szólva hozzáfűztem: - Gyerekkoromban egész jó voltam konzervlövészetben.
Iason úgy festett, mint egy megelevenedett regényhős – lovaglónadrágot és csizmát viselt, már-már antiknak nevezhető inget, íjászathoz használatos bőr karvédőt. Egy pillanatra úgy nézett rám, hogy elszégyelltem magam. Mintha én lennék a gazdag, városi rokon, akinek a kedvében kell járni – legalábbis pont ilyen érzés volt, amikor átnyújtotta nekem az íjat. A nyilat visszaszúrta a földbe – én egy másikat vettem fel, amikor mellé léptem, és felvettem a kiinduló pózt.

Csak filmekben láttam ilyet, de feltételeztem, hogy az erőm megvan hozzá – talán az ügyességem sem hiányzik. Megfeszítettem a húrt, a tollak között szorosan fogtam a vessző végét, aztán a kellő pillanatban elengedtem. Sercegett a levegőben pörögve, de a katartttikus becsapódás elmaradt: valahol félúton kifulladt, és leeshetett a földre.
- Bénázok – mosolyogtam. – Azt hiszem, ez inkább az úri fiúk sportja.
- 1500 dollár egy nyílvessző… – közölte kimérten. – Van nálad ennyi, primogén?
Úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen félnótás, aki egy Ming-vázákkal teli szobában tanul minigolfozni. Mégis rávigyorogtam:
- American Express úticsekket is elfogadsz?
- Turista vagy a saját birodalmadban… - mondta, és tett felém két lépést. – Rosszul fogod…

Szorosan mögém állt, a bal keze elnyúlt az enyém mellett, és félig rákulcsolódott az íjat tartó ujjaimra. A másik kezembe adott egy nyilat, amikor áramütésszerűen bevillant a kép legutóbbról, amikor valami hasonló pózban… leüvöltötte a fejem. A gondolat valamiért azonnali izgalmi állapotot eredményezett.
- Akasztd be a nyíl végét a húrba…. ne, ne annyira…. elég lesz.. A másik toll álljon kifelé…. rendben. – Ahogy eligazgatta a kezeimet azokkal a hosszú, kecses ujjaival, a körmén megcsúszott a holdfény. Igazi ragadozó volt, és a legjobb harcos, akit csak ismertem: csukott szemmel is becélozhatta volna a palánkot, sőt: fejjel lefelé lógva is. Egy ügyetlen srác rendezgetése semmiféle problémát nem jelentett számára. – Látod egyáltalán a célt?
Lehajtotta kissé a fejét, így csaknem a vállamon pihent.
- Nem – feleltem -, de ez sosem zavart abban, hogy elérjek oda…

Elengedtem a vesszőt, amely Iason nyilához hasonlóan szinte azonnal koppant egy deszkán… vagy valami hasonlón.
- Jó. – A vállam fölött nézett a távolba. – Agyonlőttél egy ártatlan tölgyet. Vigyázz, nehogy revansot vegyen rajtad.
Sóhajtottam, Iason pedig ellépett a hátam mögül. Nem tudom, mennyire ösztönös mozdulattal kaptam utána és ragadtam meg a csuklóját, hogy magam felé fordítsam. A gesztust ugyanúgy nem tudta mire vélni, ahogy én magam sem. Csak abban voltam biztos, hogy valami végérvényesen megváltozott köztünk, de abban nem, hogy ez a változás mekkora mozgásszabadságot engedhet meg számomra.
Összességében nagyon is erotomán természetű vagyok, le sem tagadom. De ha Iasonról volt szó, majdhogynem félszeggé váltam - mert sosem lehetett előre tudni, mit hogyan reagál le. Odahajoltam hozzá, hogy az arcunk csaknem összeért, én pedig valami badarságot akartam mondani. A "száz klisé mondat intim szituációban" egyikét, csak most valahogy nem volt eszemben a lista...
Nem mondhatnám, hogy száz százalékosan az én ötletem volt. A két száj közötti távolság harminc százalékát ő tette meg - és ha az arányok nem is stimmelnek, és nem is ez volt a világ legegetrengetőbb csókja, azért mégiscsak beleborzongtam. És nem mertem átölelni, nem mertem a kezem a hátára simítani. Fogalmam sem volt, mit szólna hozzá.

Éreztem, hogy el akar szakadni tőlem - nyilvánvalóan kellemetlenül érintette a helyzet. Megpróbáltam neki saját maga előtt elfogadhatóbbá tenni a történéseket, ezért a nyelvembe harapva vért pergettem a szájába. Csak egy gesztus volt, vámpírok között megesik az ilyesmi. Amíg a véremet nem utasítja el, addig talán más miatt sem kellene aggódnom.
Hogy csak néhány pillanat volt-e, vagy kínosan hosszú másodpercek, nem tudom. Eddig én markoltam tiszta erőből a bőrrel védett alkarját – most ő ragadta meg az enyémet és rántott közelebb magához. Jó régen nem adtam neki „enni”, talán ez lehetett az oka, hogy átszívta a nyelvem a szájába, és ráharapott.
Elolvadtam, mint a hóember tavasszal - ha nem tart meg, összecsuklom és elzuhanok a földön. De bármennyire is erotikus volt a helyzet, bámekkora merevedést is okozott, a józan ítélőképesség ott lebegett a tudatom fölött, akár egy kismadár - hogy ez minden, amit adhatok neki, és ez minden, amit elfogad tőlem. A vér, amely összeköt minket. Lassú, kegyetlen kortyonként ivott belőlem - a nyelvemet harapta, de a szívem sajdult belé.

Már nem az a primogén voltam, aki korábban – és már nem az a vadász volt, aki régen. Megöltél volna, Iason? Ha te győzöl a párbajban, megöltél volna? Tisztelsz jobban akár egy fikarcnyival is csak azért, mert abban a kritikus pillanatban jobbnak bizonyultam? Gyűlölsz, amiért megfosztottalak a veretlenségedtől?
Vér csorrant ki az ajkaim közül – ez térítette magához végül. Elhátrált, míg én a kézfejemmel töröltem le a vért az államról, mint Gretchen rúzsát az imént. Persze, hogyha egy világítótest alá érek, még mindig jól látható nyomok maradtak volna utána.
Szinte majdnem kimondtam hogy "sajnálom", pedig nem sajnáltam - talán csak azt hittem, hogy ezt akarja hallani. Körülnéztem, próbáltam belőni, merrefelé érdemes visszaindulni a kastélyhoz.
- Primogén… - ez kétségtelenül „Iason” volt – a damfir Iason. - Visszakísérlek.
Szégyelltem magam, mint egy kisgyerek, akit a szülei önkielégítésen kapnak.
- Nem... nem kell. Majd... ha befejezted a gyakorlást... gyere vissza, és... - összefüggéstelenül habogtam, aztán két hátráló lépést követően megfordultam, és tempósan sétálni kezdtem a kastély hátsó bejárata felé vezető ösvényen.

A "primogén" szó hallatára némiképp magamhoz tértem ismét. Ez a szó úgy hatott rám, mint másnapos emberre a citromos kávé. Primogén. Ez voltam neki. „Szolgálom a testemmel.” Én meg nem akartam, hogy szolgáljon. Szerelmes akartam lenni valakibe, aki viszontszeret.

Nem ismertem rá. Az Úrnője halála felbolygatta az amúgy is gyenge lábakon álló, és leginkább a primogénjére támaszkodó idegrendszerét, de az akkori énje is fényévekre volt a maitól.

Először azt hittem a párbaj miatt, de mikor úgy intéztem, hogy szóba hozza Jeremit, minden harag nélkül ejtette ki a nevét. Úgy tűnt örül a győzelmének. Nem volt szófukar, sőt - különösen szívesen beszélt... minden érdektelen apróságról, az őrségváltás rendjéről a birtokon, a primogénje hajviseletéről.

A primogénje... A birtokos jelzőt hallani Iason szájából felért egy kisebb ütéssel. Fürkészve néztem őt, aki viszonozta a tekintetem ugyan, de mintha keresztül is nézett volna rajtam egyúttal.

- Kihívod újra?
- Nem.
- Egy vereség miatt úgy gondolod...? - mire a danpeal finoman a szavamba várott.
- Nem - ismételte újra. - Nem egy vereség - felelete lágyan, mintha valami egzotikus nyelven ejtette volna a szót. Azt hiszem, elvétette a hangsúlyt. Nem értettem. Iason felemelte a kezét, hogy megsimogassa az arcom, de félúton meggdondolta magát, és inkább a jégvirágokkal csipkézett ablaküvegre támasztotta. Sóhajt csikart ki belőlem a megakasztott gesztus: a rajongásom tárgya nem nyílt meg nekem.

- Tekinthetünk a világra úgy, mint egy álomra. Mikor rémálmot látsz, felébredsz és megnyugszol, hogy csak álom volt. Azt mondják, a világ, amelyben élünk, cseppet sem különbözik ettől.
- Ez szép volt. Honnan idézted? Cinnia Iason?
- A Hagakure. Jamamoto Cunetomo.

Nem nyugtatott meg, hogy a szájából az öngyilkosság nagy kultuszának hódóló nemzet fiának szavait hallom vissza.

Amikor este kinyitottam a szemem, már éreztem a levegőben a változást. Az ablakhoz sétáltam, széthúztam a sötétítő-függönyök minden egyes rétegét, aztán kinéztem a vékony hófányollal borított udvarra.
December volt. Éppen ideje.
Úgy tűnt, a sziklás-hegységi találkozó óta csak télből télbe utaztam, mint valami sötét zarándokfigura. Farmert, tornacipőt, pólót húztam – ezek már nem az Amerikát megjárt cuccaim voltak, hanem a primogén helyi gardróbjának darabjai - kivétel nélkül drága, európai márkák. Átfésültem a hajamon az ujjaimmal – le kellene vágatni, annyira kusza már -, aztán elindultam a földszinti folyosón, hátha találkozom valakivel.

Néha sajnáltam, hogy nem tudok álmodni. A tudatalattim időnként mégis játszott velem, mert a menedékem mintha megváltozott volna. Ugyanaz a szeplős kisfiú voltam, aki eddig, de már nem én irányítottam: a tudatom felülemelkedett a saját személyemen, és helyettem rendezgette a tárgyakat a szobákban, a felhőket Iowa kék egein. Mérhetetlenül magányos, ugyanakkor nyugodt és kétségek nélküli állapot volt ez. Ahogy a cipőmet kötve belegondoltam, a nappal szinte mindent kitörölt belőlem, ami megelőzte: nem voltam biztos benne, hogy Iason csakugyan ágyba fektetett-e hajnalban, és csakugyan éreztem-e a bőre illatát.

Be kellett vallanom magamnak, hogy sosem merészkedtem vágy-képzeteimben messzebb, mint mondjuk kigombolni az inge felső két gombját. Eddig a pontig az események összecsengtek a történtekkel. Az elképzelt lehetséges intim helyzetekben Iason mindig egyedül volt, például a zuhany alatt, én meg mintha egy kis kandi kamerán át néztem volna, ahogy lesöpri magáról a tusfürdő habját. Egyszerűen nem tartottam… illendőnek, elképzelhetőnek, elfogadhatónak azt, ha Iason képe mellé odateszem a sajátomat. Azzal megtörtem volna a varázst. Pont attól volt gyönyörű és kívánatos, hogy minden félrekacsintása és sokszor önkéntelen „flörtölése” ellenére is megközelíthetetlen maradt.

Mélyen a gondolataimba merülhettem a fürdőző Iason fantáziáját dédelgetve, mert meg sem hallottam, hogy Gretchen rámköszön; csak akkor rándultam össze meglepetésemben, amikor megérintette a karomat.
- Még nem is beszélgettünk, mióta itt vagy – mondtam, mire csak bólintott egyet.
Felemeltem a haját, és megszemléltem a nyakán a bélyegemet begyógyult formájában. Erre lesütötte a szemét és félrenézett, mintha szégyellné talán… Elengedtem a hófehér tincset, és könnyedén megcsókoltam a száján. Éreztem, hogy rámragad egy kevés a fényes, vörös rúzsából, amit aztán letöröltem a kézfejemmel.
Egy szalonban ültünk le, filcbevonatú, gyöngyház-intarziás kártyaasztalka mellé. Fel sem figyeltem rá eddig, hogy a kastély tele van hasonló „bútorokkal” – féldrágakő sakktáblákkal, és akadt egy-két régi tipusú biliárdasztal is. A cinniák mindig is tudtak élni.
- Sajnálom, ahogy a múltkor a telefonban leráztalak – mondtam.
Gretchen megrázta a fejét.
- Jeremi, egy primogén ne kérjen elnézést.
- Az, hogy valaki primogén, még nem elég alapos indoka a bunkóságnak.
- Mit lehet erre mondani? – kissé megvonta a vállát. – Ne tegyél olyat, ami miatt később bocsánatot kell kérned. Végül is nem nevelni jöttelek. Csak Iason miatt aggódtam.

Hosszan néztem a kezét, mígnem felállt, és az egyik vitrinből kivett egy üveg vagy kristály süteményes tálkát, a borítéktáskájából pedig egy doboz cigarettát. Elsőként felém kínálta: keskeny, nőies márka volt, de határozottan finom illatú. Mindketten a Zippója tüzére hajolva gyújtottuk meg, aztán komótosan pöfékelve elnyúltunk az oroszlánmancs-lábú karosszékekben.
- Hogy van? – kérdeztem.
- Rosszul… - rázta le a hamuját - …nem olyan rosszul, mint vártam, de lehet, hogy ez csak színjáték. Senki sem tudhatja, hogy min megy keresztül.
Keveset beszéltünk. Én időről időre elbambultam, néztem a gyér és gyorsan olvadó havat a kinti tájban, és zsoltár-szövegeket szavaltam magamban, ahogy régen a vasárnapi iskolában: megőrzi az úr az ő szolgáinak lelkét, és nem csalódnak, kik őbenne bíznak…

Mondanám, hogy a közelmúlt eseményein elmélkedtem, hogy mindez milyen kihatással lesz a Cinniák és a köztük élő Beatrice - esetleg jómagam - sorsára, de nem tettem. Egyszerűen csak üldögéltem egy tág ablakfülkében (egy soha, senki által nem használt folyosón), hátamat az árnyas magasból aláomló bársonyfüggönynek vetve. Sőt, olyannyira nyugodtnak éreztem magam, hogy szinte észre sem vettem, mikor Jeremi testi valójában is megjelent.

A feszültség hullámokban áradt belőle, megéreztem a felém csapó gyűrűit, oda se kellett fordulnom, hogy lássam: zaklatott. Egy kézmozdulattal magamhoz invitáltam. Lassan lépkedett csak, mintha tartana tőlem. Igazán nem volt oka rá. Én nem nehezteltem rá, hogy legyőzött. Itt volt az ideje ennek is - és ha választanom kell, hát inkább ő, mint más... mint bárki más.

Mindig is szerettem tanítani, és mondjon bármit Gretchen, vagy Jeremi akár, de én büszke voltam a tanítványaimra. Mindegyikükre. Persze Jeremi mégis más, nem mindennap adódik alkalom, hogy primogént neveljek. Valójában ez már inkább nekem vizsga. Megáll-e Ő ott is, ahol én elbuktam?

- Megölnél, ha újra inni akarnék a véredből?
Míg én a gondolataimba merültem, Jeremi felült velem szemben a párkányra. Még így is minél messzebb húzódott tőlem, amennyire tehette, szinte hozzápréselte magát a falhoz. Úgy tűnt - most, ahogy ránéztem, a kimondott szavai után - ha tehette volna, eggyéválik a függönnyel. Méregettem, de nem volt sem a tartásában, sem a szavaiban semmi, ami felém nézve bántó, kihívó, vagy zavaró lett volna.

- Nem ölnélek meg - mondtam megfontoltan.
- De nem engednéd... - kis szünetet tartott. - Ugye?

Egy fél percig valóban gondolkoztam, megadjam-e a győztesnek ezt a jutalmat - amit amúgy joga lett volna mindenki előtt kérni - majd kigomboltam az ingem felső és középső gombjait. Ahogy velük bíbelődtem a hajam előrehullt és félig elfügönyözte az arcom, alig láttam tőle Jeremit, mikor felpillantottam. A kölyök nem moccant meg, csak nézett engem, olyan mozdulatlanul és áthatóan, hogy én jöttem tőle zavarba és elkezdtem visszarendezni az öltözékemet. Ekkor finoman megérintette, majd eltolta a kezem.

Jeremi előbb a nyakamhoz, majd a mellemre hajolt de nem harapott meg, csak a nyirkos tincsek csiklandozását éreztem a börömön.
Hallottam, amint mély levegőt vesz és lélegezni kezd.
- Jól vagy, primogén? - kérdeztem.
A válasz is késve és halkan érkezett:
- Tulajdonképpen nem - suttogta, úgy, hogy inkább éreztem a bőrömön a szavakat, mint hallottam.
- Hivassak valakit? Sarah-t, Naomit? Üzenjek Getchenért? Mit parancsolsz, primogén?
Ő felsóhajtott.
- Azt parancsolja, hogy öleld át...

Ahogy tanácstalanul, de engedelmesen körézárult a karom, Jeremi összegömölyödött és szorosan hozzámbújt, arcát a nyitott ingembe rejtette.
Óvatosan megcsóváltam a fejem - nem örültem, hogy így elhagyja magát, legszívesebben megrázom és elmondom újra - hogy nem kölyökdémon már, én pedig nem vagyok az atyja, sőt - mi sem áll tőlem távolabb, de mit tehettem? Amúgy a fejére sem olvashattam semmit, épp minap bizonyított; mindenki előtt.

Így hát megadtam magam a sorsnak és a primogénem akaratának: lassú, álmatag mozdulatokkal simogatni kezdtem a fejét.
A hold lassan lehagyta a pályáját és kívül került az ablak horizontján, elnyúltak az árnyékok és megemelkedtek, mi elsüllyedtünk a fekete hullámokban. Elvesztettem az időérzékemet, az a csalóka érzés fogott el, hogy Jeremi elaludt az ölemben. Aztán sarokban álló ingaóra ütni kezdett.

- Hajnalodni fog. - Úgy éreztem magam, mintha magához a sötétséghez beszélnék. Nem is vártam igazán reakciót, mégis érkezett: vontatott-csendesen.
- Akkor... vigyázz a primogénedre...
A karomba vettem, ő elengedte magát, nem láttam az arcát, így vittem át a termeken. A háló ajtaját kinyitották, mikor látták, hogy érkezem. Nála is gyertyák égtek, és most sem bántam, hogy nincs modernebb világítás. Az erőtlen, sárga fény jólesett a szememnek. Finoman engedtem el, aztán lehúztam a cipőit, és betakartam.
Amint föléhajoltam, hogy eligazítsam rajta, Jeremi továbbra is lehúnyt szemmel átfonta a karját a tarkómon és maga felé vont, de mielőtt hozzáérhettem volna, az ujjai ernyedten lehulltak rólam. Odakinn új nap virradt.

Az éjszakák egyre hosszabbak lettek, és több napon át folyamatosan szemerkélt az eső. Nem volt kedvem kimozdulni a szobából. Második otthonommá fogadtam a könyvtárat, ahol egy időre magamra maradhattam a gondolataimmal.

Bár sosem szerettem igazán olvasni, és a Huckleberry Finn kalandjait leszámítva utáltam a klasszikusokat, szerettem könyvtárakba járni. A nagyobb városokban sokáig nyitva voltak, és többnyire intelligens emberek jártak oda; ráadásul majdnem érintetlen vadászterületnek számított. Meg sem tudnám saccolni, hány szorgalmas diákot csapoltam meg az eldugott sarkokban, vagy a több évtizede felhalmozott diplomamunkák polcának döntve. Oly sok kellemes emlék és ízletes vacsora kötött a könyvtárakhoz, hogy egy idő után akkor is szívesen időztem ott, ha nem volt semmi dolgom. Megnyugtatott a közeg.

Naomi egyik gyermeke időnként megjelent, és segített nekem eligazodni – gyanítottam, ő lehet a könyvtár gondnoka. Hamarosan egy egész válaszfalat emeltem magam köré az Aradia-mítoszt feldolgozó könyvekből és legendáriumokból.
Tudomásul vettem, hogy Gretchen megérkezett, de nem sokat beszéltünk – mi több, alig érintkeztünk egymással. Naomi szavaival élve, ebben a kikötőben nem ő volt a feleségem. Tudtam, hogy Iasonnal van, de azt nem, hogy mi folyik köztük.

Nem gondolhattam Iasonra. Nem akartam felidézni, ahogy gyilkolásra kész szemekkel esik nekem. Az járt a fejemben sokáig, hogy ezeket a szemeket látta-e utoljára Dante – hiába nem lángoltak sárgán, mint Sarah pupillái, démon lappangott bennük. Valójában a párbajunk során jobban megrettentem, mintsem felfogtam volna, hogy mit csinálok.
Nem bírtam koncentrálni semmire. Amikor Naomi megjelent előttem – halkan, illedelmes kísértet módjára -, alig éreztem magamban lelkierőt, hogy egyáltalán felé fordítsam az arcomat.

Letett elém egy vastag iratgyűjtőt, és nyomban hátrált is az asztalomtól egy lépést. A párbaj óta nem erőltette kettőnk között az intimitást – ami azt illeti, már csak egy fityula hiányzott a fejéről, olyan szendén viselkedett a jelenlétemben. Hamar kapcsoltam én is – az első alkalommal, amikor megint primogénnek kezdett szólítani.
- Gretchen megérkezett – mondta halkan. – Ezeket ő hozta, egy bizonyos Kevintől. Utólagos engedelmeddel átvettem, és ide hoztam.
- Köszönöm. – Biccentettem. – Most mit csinál?
- Iasonnal van.

Bólogattam – hát persze, hol is lenne? Kinyitottam a mappát, és készültem volna belevetni magam a fóliákba lefűzött iratkötegekbe, amikor feltűnt, hogy Naomi ugyanott áll, ahol eddig. Hátul összekulcsolt kézzel, lesimított hajjal, bordó kabátban, akár egy hoppmester.
- Még valami? – a lehető legkedvesebben kérdeztem.
- Nárcisz… jelezte, hogy idejönne. Geoffrey-val együtt. És persze az udvartartással…

Amivel szembe találtam magam, nem volt más, mint az új Cinnia arisztokrácia, ettől pedig görcsbe rándult a gyomrom. Geoffrey a legidősebb nővér helyébe lépett egyetlen túlélő örököseként, akit Iason – talán mert jó helyen volt jó időben – elmulasztott a harcegnő többi gyermeke után küldeni. Ezen felül három őrkapitány, Gretchent kivéve ugyancsak a régi primogén unokái. Az egész olyan színezetet öltött, mintha az ENSZ készülne tárgyalásokat folytatni – és meg voltam győződva róla, hogy ezúttal én is tag leszek, nem pedig téma.
- Ugyan miért? – ahogy kimondtam a kérdést, már tudtam is a választ.
- Iason miatt.

Összekulcsoltam az ujjaimat az asztallapon, és csillogó szemekkel néztem fel Naomira.
- Megint csak azt kell kérdeznem: ugyan miért?
- Mert… a viselkedése… most már tényleg szálka mindenki szemében. Az Úrnő… bocsánat. Az előző primogén halála óta ez már legalább a harmadik alkalom, amikor a család ismét kénytelen kétségbe vonni a…
- A józaneszét? – kotyogtam közbe.
- ….a létjogosultságát.

Ez felért egy gyomron rúgással. Ezek komolyan azt hiszik, hogy idejönnek, és ítéletet hirdetnek Iason fölött?
- Mondd meg Nárcisznak, hogy nem kívánatos a jelenléte, ahogy a kedves unokatestvéréé sem.
- De… - a lány iszonyúan zavarba jött, amiért ellenkezni kényszerült velem. Legszívesebben leüvöltöttem volna a frizuráját, hangosan szótagolva, hogy a kedves Nárcisz és Geoffrey üljön meg nyugodtan a seggén. Mégis megszállt valami angyali türelem.
- Semmi „de”, drágám. Ha úgy érzed, nem tudsz elég meggyőző lenni, felhívhatom őket én is, de abban nem lesz köszönet.

Naomiban ekkor megrepedt valami, mert újból az asztalhoz lépett, és letérdelt-lehajolt, hogy az arca az enyémnél is alacsonyabbra kerüljön. Kamerákat akart volna kicselezni talán? Vagy a „leereszkedése” egyszerre bizalmaskodást is jelentett volna? Nem tudom. Akkor sem kerültem közelebb az igazsághoz, amikor meghallottam, hogy újra a nevemen szólít.
- Jeremi, ez nagyon komoly dolog – suttogta. – Iason utoljára sértette meg őket, ezúttal a primogén személyén keresztül. Ítélőszéket fognak tartani fölötte, ha törik, ha szakad.
- Nem fogom hagyni – feleltem összeszorított fogakkal, amitől az én hangom is tompává vált.
- Akkor gyengének és alkalmatlannak tartanak majd. Kikezdik a pozíciódat, az is lehet, hogy a kontinentális területek és a keleti-parti városok leválnak a Cinnia birodalomtól. Ezt nem kockáztathatod meg…
- Mit javasolsz?

Egymás szemébe néztünk. Naomiéban azt láttam, hogy képes olvasni az enyémből – hogy pontosan tudja, mit jelent nekem Iason, és meddig vagyok hajlandó elmenni azért, hogy megvédjem.
Tudtam, hogy nem kedveli Iasont. Bah, persze hogy nem kedveli – neki köszönheti, hogy árvaságra jutott; és elsőként adta át a kardját annak érdekében, hogy valaki végre tanítsa móresre. Kétlem, hogy az elmúlt néhány hétben kialakult volna köztünk olyasfajta kötődés, amely felülírta volna benne a múlt sérelmeit. Hogy mi változott? Talán jobban tisztelt, mint előtte. A viselkedése mögött ugyanúgy lapulhatott behízelgő jellem, amennyire annak felismerése, hogyan tudja jól szolgálni a primogénjét.
- Húzd az időt – sottogta, aztán kiegyenesedett, sarkon fordult, és elhagyta a könyvtárat.

Ebben a kastélyban semmi sem történt véletlenül. Ugyanazért, amiért Naomi a bizalmas információkat óvatosan igyekezett közölni, én továbbra is ott maradtam a könyvek között, és átnéztem Kevin küldeményét. Hogy milyen Aurelius hírforrásokból szerezte az információit, arról fogalmam sem volt, de nem is érdekelt. Amire kíváncsi voltam, azt kiderítette nekem: megtalálta Aradia feltételezhető tartózkodási helyét. Így érezhette volna magát az az egyiptológus, akinek a kezébe nyomnak egy térképet a Királyok völgyéről.

A többit már csak nagy vonalakban futottam át – de ebből is rögtön lejött, hogy nem valami vámpírszentről van szó, ahogy eredetileg képzeltem. Tisztán adok-kapok játszma lesz, amelyben a kívánság mértéke, az akarat ereje és az áldozat nagysága arányban kell hogy álljon egymással. Szükség lesz egy halandóra is, aki önként hajlandó áldozatra Sarah-ért.
Elő kell keríteni Keant.

Amikor a telefonnál voltam, egyszerre túl akartam tenni magam a nehezebb feladaton is – a központ kapcsolta nekem Nárcisz rezidenciáját a csatornán túl. Ha azt hittem, Iasonnal vívni kemény menet, hát Nárcisszal telefonon beszélni semmivel sem tűnt kisebb falatnak. Legtöbbször hallgatott, az arcát egyáltalán nem láttam, így csak vakon tapogatóztam előre a sötétben.

Szigorú és kérlelhetetlen voltam vele. Közöltem, hogy a fiókám ügye miatt vagyok Angliában, és nem érek rá a csip-csup hatalmi játszmákra, amíg ezt az ügyet le nem zárom. Megkértem, hogy tartsa távol magát és a pereputtyát tőlem, amíg Európában tartózkodom; és ha mondanivalója van, akkor a New Yorkba való visszatérésem alkalmával sort kerítek rá, hogy előálljon vele. Kurtán búcsúzott el, nekem pedig majdnem kiesett a kezemből a kagyló. Nyertem – legalábbis e pillanatban, mégha csak időt is, de nyertem.

Izzadt háttal, izzadt tenyérrel sétáltam keresztül a kastély folyosóin, ahonnan Tudor-parókás urak és hölgyek lestek rám kíváncsian. Reszkettem, nem is tudom, mitől. Talán mert megérzetm, hogy Iasont el akarják venni tőlem – és ha rosszul keverem a kártyát, el is fogják. Hogy be kell olvadnom közéjük, azonosulnom kell velük egészen – velük, Cinniákkal – hogy ne csak ők kezeljenek egyenlő félként, én is annak kezeljem magam. Pusztán hangos kiabálással már nem érek el semmit, ha érvek nélkül eresztem ki a hangom; és a tisztességet lecserélhetem egy másik té betűs szóra: taktikázásra.

Nem maradt senkim egy fél Sarah-n és Iasonon kívül. Egyiküket sem veszíthettem el.